Lizi

Reggel óta New York utcáit járom valami étel után kutatva, de úgy látszik, ma is korgó gyomorral fekszem le. Megszoktam, az utca már csak ilyen!
Az ételért, a fekhelyért, az életben maradásért meg kell harcolni, és ha gyenge vagy, alul maradsz. Márpedig a gyengéknek itt nincs helyük. Az utcán szigorú falkatörvények uralkodnak, és az olyanok, mint én, a falka legalján vannak. Ezzel már az első utcán töltött napomon szembesültem. Mindenhonnan elkergettek, a fekvőhelyért harcok mentek, és nekem esélyem sem volt, hogy megszerezzek egy jó helyet. Napközben ugyanez volt a helyzet. Ahogy megközelítettem egy olyan utcarészt, ahol koldulni lehetne, vagy éttermet, esetleg kukát, már jöttek is és elkergettek. A legtöbb csöves bandákba verődik, és bár egyedül koldulnak, védik egymást és megosztoznak egymással.
Hamar rá kellett jönnöm, hogy ebben a világban egyedül semmi esélyem. Még csak pár napja csöveztem, mikor megismertem Rayt. Szerencsémre! Az öreg már vagy harminc éve hajléktalan volt, és mindent tudott, ami ahhoz kellett, hogy túléld az utcát. Hozzácsapódtam és segítettük egymást, én megszereztem a napi betevőt, ő pedig meg osztotta velem a fekhelyét. Ray volt az egyetlen ember, akiben valamelyest meg tudtam bízni. Ami nagy szó, mert a bizalmat az emberekben, legfőképp a férfiakban, már gyerekként elvesztettem. Rayel viszont jól megvoltunk. Nem voltunk épp barátok, mert az utca nem az a hely, ahol barátokat szerzel, de társak voltunk, és megosztoztunk egymással. Csakhogy az öreg a múlt hónapban meghalt, így teljesen egyedül maradtam. Legalább a fekvőhelyét megörököltem, bár hogy meddig tudom megtartani, az még számomra is kérdéses. Tudom, mennyien pályáznak a helyünkre, mivel viszonylag zárt helyen van a híd lábának egyik kiomlott üregében, megóvva ez által az esőtől és a széltől. Viszont most, hogy Ray már nincs többé, csak idő kérdése, mikor veszik el tőlem. Mikor visszaérek a híd alá, meglátom Larryt, amint két haverjával épp az üreg előtt állnak. Larry is a híd alatt csövezik. Van egy kis bandája, és főleg lopásból tartják fenn magukat.
– Mit akarsz, Larry? – kiabálok rá, és már veszem is elő a botot, amit mindig magamnál tartok önvédelmi célból.
Larry rám néz, és gúnyos mosoly jelenik meg a rusnya arcán.
– Mától kezdve ez a mi helyünk. Úgyhogy húzzál el innen.
– Na még mit nem? Ray rám hagyta ezt a helyet! – vágok vissza.
Larry közelebb jön, és fölém magasodik.
– Ki nem szarja le! Ray meghalt, úgyhogy nincs már senki, aki megvédjen. Húzz innen a picsába! – ordítja a fejembe.
Azt hiszi, megijeszt azzal, hogy a rusnya képét beletolja az arcomba.
Állom a tekintetét, nehogy már azt higgye, félek tőle. Közelebb hajolok hozzá, úgy mondom neki.
– Nem fogom hagyni, hogy elvegyétek a helyemet!
– Tényleg? Na és mégis mit fogsz csinálni, hogy megakadályozd?
– kérdezi nevetve, mert pontosan tudja, hogy semmi esélyem sincs ellenük. Csakhogy egyvalamit megtanultam Raytől, soha ne add fel harc nélkül. Ezért ahelyett hogy válaszolnék, felemelem a botot és feléjük lendítem, de nem azt a hatást kapom, amire számítok, mert ahelyett hogy megijednének, elkezdenek nevetni.
– Mi a jó francot akarsz azzal a bottal, Lizi?
– Szerinted mégis mit? Ezzel a bottal fogom kidekorálni azt a rusnya képedet, ha nem hagytok békén most rögtön – vicsorgom, miközben újból lendítek felé a bottal.
De persze Larry sokkal gyorsabb nálam és egyből kitér az ütés elöl, aztán egy szempillantás alatt kikapja a botot a kezemből.
– Na elég ebből, kis anyám, kezdesz rohadtul idegesíteni – sziszegi, és mire észbe kapnék, a két haverja megragad, és mintha csak egy papírdarab lennék, arrébb hajítanak.
Auu! A fenébe!
Feltápászkodok a földről, leporolom magam. Szívem szerint visszamennék, de nem látom nagy értelmét. Ha tovább erősködök, még a végén tényleg ellátják a bajom.
– Legalább a cuccaimat odaadnátok? – kiabálok utánuk.
– Itt már minden a miénk!
– Ne csináld már! Ennyire nem lehetsz aljas. Azok az én cuccaim, jogom van… – nem fejezem be, mert Larry és a haverjai megindulnak felém.
– Egy jó nagy seggbe rúgáshoz, ahhoz van neked jogod! Húzz innen a francba, már mondtuk – sziszegi az egyik.
Elindulok, hogy otthagyjam őket, de ekkor Larry utánam szól.
– Várj csak, Lizi! Talán mégis meg tudnánk egyezni. Volna egy ajánlatom számodra.
– Mégis mi lenne az? – kérdezem óvatosan.
A szája mosolyra húzódik, ahogy végigmér. Elővillantja foghíjas sárga fogsorát, és úgy bámul rám, hogy egyből kiráz a hideg.
– Itt maradhatsz velünk, majd mi vigyázunk rád. Te pedig cserébe nagyon kedves leszel hozzánk.
Micsoda ajánlat!
– Nem, köszi, egyedül is meg tudom védeni magam.
– Ugyan már, kislány, gondold át. Most, hogy Ray meghalt, egyedül az utca veszélyes lesz számodra.
– Vállalom a kockázatot! – vágom rá, és már ott is hagynám őket, de Larry elkapja a kezem és egészen közel húz magához.
– Jól gondold meg, Lizi! Én, meg tudlak védeni, cserébe pedig csak egy kis gyengédséget várok tőled. – A koszos kezével az arcomat simogatja. – Hidd el, nagyon jól elszórakoznánk – súgja, és a büdös lehelete megcsapja az orromat.
– Előbb feküdnék össze egy disznóval, mint veled! – lököm félre.
Larry szeme összeszűkül, az arca eltorzul a dühtől.
– Nagyon felvágták a nyelved, te kis ribanc, de majd én megtanítom neked, hogy ne gondolj magadról olyan kurva sokat! – kiabálja, majd a két haverja felé fordul. – Kapjátok el!
Mielőtt még elfuthatnék, a két férfi már meg is ragad. Hiába rúgkapálok, ők erősebbek nálam.
– Engedjetek el azonnal!
– Elengedünk, ne aggódj, de előtte még elszórakozunk veled – nevet fel az egyik, mire elkapom a kezét és beleharapok. Erre a másik szembefordít magával, és akkora pofont ad, hogy elvágódom a földön.
Larry odalép hozzám, megragadja a hajam és tovább húz a földön.
– Először én dugom meg, utána a tiétek lehet!
Próbálom kirántani a kezéből a hajam, de ezzel csak magamnak ártok, mert ez is csak nekem fáj, olyan érzésem van, mintha épp skalpolnának.
– Berángat a lyukba és azonnal a falhoz szorít.
– Kérlek, engedj el!
– Látod, tudsz te kérni is, ha akarsz! Ez tetszik! – vicsorogja.
A testével szorosan a falhoz szorít.
Az agyam védekező üzemmódba kapcsol. Az adrenalin végigfut a testemen, és én minden erőmmel azon vagyok, hogy harcoljak és megvédjem magam. A múltam emlékei szakadnak fel, olyan emlékek, amiket évek óta próbálok kiűzni az agyamból. Viszont most pont ez ad erőt a harchoz. Túl kell élnem! Akkor is, ha a fogaimmal harapom le a farkát ennek a szemétnek. A hideg, nyirkos nyelvét végighúzza az arcomon, majd a nyakamat kezdi csókolni, én pedig majdnem elhányom magam.
Oldalra fordítom a fejem és beleharapok a fülébe, mire Larry válaszul állon vág, majd a kezét a nyakamra rakja.
– A puszta kezemmel fojtalak meg, te kis kurva, ha még egyszer meg mersz harapni! Ugye értjük egymást?!
A nyomaték kedvéért erősebben megszorítja a nyakam.
Bólintok
– Helyes! – vigyorog rám. Lehúzza, a nadrágját, a farka a lábamnak simul. Tudom, hogy csak egyetlen esélyem lesz, és hogy akár az életembe is kerülhet, de nem engedhetem, hogy megtegye. Soha többé nem használhatja ki senki a testemet. Még egyszer nem hagyom, akkor inkább meghalok. Összeszedem minden erőmet, és olyan erővel rúgom tökön, hogy a földre zuhan.
Azonnal a kijárat felé szaladok. Szerencsére Larry haverjai már nincsenek a közelbe. Jóval távolabb épp cigit lejmolnak valakitől. Futásnak eredek, és csak futok és futok…
Soha nem gondoltam, hogy ilyen gyorsan tudok futni…
Úgy tíz-tizenöt perc múlva merek csak lassítani a tempómon, hogy hátranézzek, egyáltalán követnek-e, de szerencsémre nincsenek mögöttem. Kis idő múlva lassítok, végül már csak bolyongok New York utcáin.
A francba! A híd alá és a környékre már soha nem mehetek vissza, ez egyértelmű. Most már csak azt kell kitalálnom, merre tovább. Hol fogok ma aludni? A fenébe, nehezebb lesz Ray nélkül, mint gondoltam. Fázok, éhes vagyok, és ha ez még nem lenne elég, elered az eső.
Remek, ez az én formám!
Valahogy muszáj találnom egy zugot, ahol meghúzhatom magam.
Egy óra elteltével még mindig csak bolyongok, és fogalmam sincs, hol fogom az éjszakát tölteni, de már nagyon fáradt vagyok. A hideg szinte a csontomig hatol, ahogy a hűvös szél megfújja a csurom vizes ruhámat. Muszáj leülnöm, megpihennem, csak egy kicsit. Meghúzódok az egyik épület falának a tövébe.
Végre! Itt legalább nem esik.
Leguggolok, becsukom a szemem, próbálok nem arra koncentrálni, hogy mennyire fázok, és hogy milyen éhes vagyok, de nem megy.
Öt éve vagyok az utcán, de a hideg éjszakákat még mindig nem tudtam megszokni. Bárcsak normális életem lenne. Nem vágyom én sokra, csak egy otthonra, biztonságra, meleg ételre.
Tényleg olyan sok az, amire vágyom?
Figyelem, ahogy az emberek jönnek-mennek az utcán. Egy szerelmespár halad el előttem. Összebújva egy esernyő alatt, a férfi átkarolja a nőt. Vigyáz rá, oltalmazza. Vajon milyen lehet, ha szeretnek, és te viszont szeretsz? Tartozni valakihez? Megbízni valakiben? Ezek mind olyan érzések, amik az én életemből hiányoznak. Sajnos a múltam miatt olyan sebek vannak a lelkemben, ami megakadályozza, hogy valaha bárkit is közel engedjek magamhoz.
Erős fény zavar meg a gondolataimban. Egy limuzin reflektorfényei. A kocsiból gyönyörű nők szállnak ki és egy magas, elegáns férfi. Makulátlan szürke öltönyt visel fehér inggel, nyakkendő nélkül. Mikor megfordul, látom csak meg az arcát. Istenem, milyen jóképű.
Ez a férfi maga Mr. Tökély, és amint látom, tudja is magáról.
– Hé, te koszos kis csöves! Állj odébb – hallok meg egy hangot.
Oda kapom a fejem, az épület portása az. Felém tart!
A fenébe!
– Hé, te! Itt nem álldogálhatsz! Menj innen! Nem hallod! – hadonászik a kezével, ahogy felém tart.
Mintha csak valami légy lennék, akit az ember csak úgy elhesseget, mikor zavarja őt a zümmögés.
– Jól van, megyek már! – kászálódok fel a földről.
Elindulok ki a zuhogó esőbe, amikor az utcán megpillantok egy pénztárcát. Gyorsan körbenézek, ki látja még a földön heverő tárcát, majd felkapom és elkezdek vele futni. A következő sarkon megállok, és alaposan szemügyre veszem. Egy világosbarna színű bőr pénztárca. Kinyitom a tárcát, ami tele van pénzzel.
Most mit csináljak? Rengeteg pénz van benne. Ebből több hétig is jóllaknék. Talán még egy szobát is kivehetnék pár napra. Vehetnék egy forró fürdőt, ehetnék valami finomat.
Nem, Lizi, erre még csak ne is gondolj! Nem vagy tolvaj!
Tovább kutatok, és végre találok egy igazolványt. Az igazolványon annak a férfinak a képe, akit nem olyan rég láttam a limuzinból kiszállni.
Istenem, ez a férfi még az igazolványképen is szívdöglesztő.
Mindegy, ez most nem lényeg! A címet keresd, Lizi! – figyelmeztetem magam.
Mikor végre megtalálom a címet, úgy döntök, felkeresem a jóképű idegent, és személyesen adom át neki a pénztárcáját. Ki tudja, talán szerencsém lesz és kapok valami jutalmat, amiért megtaláltam a tárcáját. Elindulok az igazolványon lévő címre. Nem tudom, mennyi ideje sétálhatok, de olyan, mintha már nem is New Yorkban lennék. Az utcák tiszták és rendezettek, és ahogy egyre közelebb érek a címhez, annál szembetűnőbb a gazdagság és a luxus, ami körbeveszi az itt lakó embereket. Hatalmas házak és villák mindenhol. Na és persze őrzött kerítések. Csak most szembesülök vele, hogy nem is lesz olyan egyszerű visszaadnom ezt a pénztárcát, mint azt elsőre gondoltam.
Mikor végre megtalálom a házat, egy hatalmas kőkerítés állja el az utam.
Na, remek! Most mégis hogy jutok be!
– Hé, te kis csöves! Mit keresel itt? – hallok meg egy érdes férfihangot. Oldalra kapom a fejem és egy nagydarab férfi tart felém.
– Én csak keresek valakit – magyarázom, de a férfit szemlátomást nem érdekli.
– Kotródj innen azonnal, vagy rád hívom a zsarukat! – kiabálja dühösen.
Jellemző! Meg sem akarja hallani, amit mondok.
Rég hozzászoktam már, hogy az emberek többsége a magamfajta hajléktalanba nem lát mást, csak problémát. A probléma pedig nem más, mint hogy látható vagyok. A legtöbb ember nem tud mit kezdeni velünk. Sajnálnak, félnek vagy egyszerűen csak undorodnak tőlünk.
Mindegy is, a lényeg, hogy zavart keltünk a tökéletes kis világukban.
– Nem hallottad! Tűnj már el innen! – hadonászik a kezével, miközben a feje csak úgy vörösödik a méregtől.
– Jól van, megyek már!
Elindulok, nehogy az öreg még szívrohamot kapjon itt nekem, de nem megyek messzire, csak megkerülöm a házat és várok, hogy tiszta legyen a levegő. Úgy tíz perc elteltével kinézek, hátha eltűnt már az őr, de még mindig ott áll, és ha ez még mind nem lenne elég, az eső újból elkezd szakadni.
A fenébe, most mit csináljak!
Felnézek a hatalmas kőkerítésre, és még mielőtt jobban átgondolnám, mit is csinálok, felhúzom magam és átmászok.
A fenekemen landolok a vizes füvön, de igazából ez már mit sem számít, hiszen a ruhám már teljesen átázott. Feltápászkodok, próbálom magam rendbe szedni, ami annyit tesz, hogy a koszos kezemet beletörlöm a nadrágomba, ami már amúgy is tiszta sár. Elindulok a bejárat felé, és közben körbenézek a hatalmas udvaron. A kertben csodaszép színekben pompázó virágok, baloldalon egy hatalmas szökőkút, ami színes fényeket áraszt magából. A látvány még így félhomályban is szemet gyönyörködtető. Továbbhaladok a bejárat felé, reménykedve, hogy valakit itthon találok, bár a ház teljesen sötét. A bejárathoz érve csengetek, de semmi válasz. Talán alszanak! Még egyszer csengetek, de semmi.
A fenébe, most mit tegyek? Gondolkozz, Lizi! Gondolkozz!
Egy belső hang azt mondja, hogy menjek el. Hagyjam itt a pénztárcát és húzzak el innen, mielőtt valami bajba keverednék, de valami mégis itt tart.
Magamnak sem tudom megmagyarázni, de úgy érzem, maradnom kell.
Ismét csengetek!
– Hahó, van itthon valaki?! – kiáltom, de nincs válasz.
Kopogok, csengetek, rázom a kilincset, hátha kijön valaki, de továbbra is néma csend, így úgy döntök, leülök a bejárat elé és várok.
Egy darabig csak ülök, és azon gondolkodom, milyen jó lehet ilyen szép házban élni. Egy meleg otthonban, ahol biztonságba érzi magát az ember. Nem is vágynék többre.
Fáradt vagyok! Érzem, ahogy lecsukódik a szemem, próbálom nyitva tartani, de egyre nehezebben tartom magam.
Ne aludj el, Lizi – figyelmeztetem magam, de mindhiába, a szemeim lassan lecsukódnak…
Egy erős szorítást érzek a karomon.
– Ki vagy te, és hogy jutottál be? – hallok meg egy mély férfihangot, és kell pár másodperc, hogy rájöjjek, elaludtam.
Kinyitom a szemem és egy gyönyörű sötétzöld szempár néz rám.
– Nem hallottad? Kérdeztem valamit? – kiabálja, én meg összerezzenek.
– Én… Én csak… – nem tudok többet kinyögni, mert a gyomrom görcsbe rándul a félelemtől, és úgy érzem, egy hatalmas gombóc növekszik a torkomban.
– Te csak betörtél hozzám! – sziszegi, miközben erősen megszorítja a karom.
– Engedjen már el, ez fáj! – kiáltok rá, mire szerencsémre azonnal elenged.
Mind a ketten felállunk. Fölém tornyosul, és csak most látom meg, milyen magas ez a férfi. Van vagy 190 centi, így az én 160 centimmel törpének érzem magam mellette. Egy gyenge és rémült törpének. Felnézek rá, a tekintete dühös, és határozottan látszik rajta, hogy ideges.
Mondjuk nem értem, miért. Kettőnk közül itt csak nekem van okom idegeskedni, mert ahogy elnézem őt, tuti rám fogja hívni a zsarukat.
A fenébe, Lizi, ott kellett volna hagynod azt a nyavalyás pénztárcát! – dorgálom magam.
– Jól van, ha nekem nem akarsz válaszolni, akkor majd a rendőröknek.
– Ne! – kiáltok fel kétségbeesetten. – Kérem, ne szóljon nekik, nem csináltam semmi rosszat.
– Betörtél hozzám!
Ez most komoly?
– Ugyan, hogy törtem volna már be, hiszen be sem tettem a lábamat a házába.
A birtokomon vagy. Ezt nevezik birtokháborításnak – vág vissza.
– Na ne szórakozzon már itt velem, és mégis mit loptam volna el, a gyeptéglát! – csattanok fel. – Nézze, nem tettem semmi rosszat, de ha nem tűnt volna fel, szakad az eső, átáztam, és csak próbáltam valami zárt helyet keresni, amíg várok – magyarázom neki, de látom rajta, nem hatja meg.
– Jó duma, de a házam nem azért van, hogy koszos hajléktalanok csövezzenek itt. Különben is, amint látom, nem vagy cukorból, úgyhogy nem kell félned, hogy elolvadsz.
Felbosszant a rideg közönyösség a hangjában.
– Hogy maga mekkora egy kretén bunkó! Nem! Nem vagyok cukorból, jól látja, de mondja, maga hány órát vagy éjszakát töltött már el a szakadó esőben. Átázva, fázva, éhesen? – kérdezem feldúltan, de persze nincs válasz. – Hát persze, mindjárt gondoltam. Maga sem jobb
a többinél. Fogja, itt a pénztárcája – nyújtom felé. – Nem kell megköszönnie!
Ott akarom hagyni, de elkapja a karom.
– Hogy a francba került hozzád a pénztárcám? – kér számon azonnal. – Válaszolj! – förmed rám, de a félelemtől egy hang sem jön ki a torkomon.
– Elloptad, igaz?
– Nem, dehogyis! Találtam.
– Találtad, jó duma, de ezt majd a zsaruknak meséld el! – feleli, azzal megragadja a karom, majd kinyitja a bejárati ajtót.
– Engedjen el! Nem csináltam semmi rosszat! – próbálom kirántani a karom a kezéből, de ő továbbra is szorosan tart, majd behúz a házba.
Az előtérbe érve magával szembe fordít.
– Itt maradsz, és nem mozdulsz! – figyelmeztet, aztán eltűnik.
Nem tudom, ki ez férfi és mit akar tenni, de az tuti, hogy nem várom meg a folytatást. Megfordulok és azonnal a bejárati ajtóhoz szaladok. Lenyomom a kilincset, de az ajtó zárva.
A rémület és a pánik egyre jobban eluralkodik rajtam.
Basszus, basszus! Azonnal el kell tűnnöm innen! A fenébe, ezt nem hiszem el!
Még egyszer megpróbálom, lenyomom a kilincset, rázom, húzom, de az az átkozott ajtó továbbra is zárva marad.
– Mielőtt szétszednéd nekem az ajtót, csak szólok, hogy automatikusan záródik, csak én tudom kinyitni – hallom meg a hangját.
Megfordulok, és a földre csúszok. Gyenge vagyok, fáradt, kétségbeesett és szörnyen félek. Csapdába estem, és fogalmam sincs, mi vár rám. Ki ez az ember és mit akar velem tenni.
Leveszem a sapkámat, és idegességemben elerednek a könnyeim.
Mr. Tökély megtorpan, rám néz a gyönyörű zöld szemeivel, és csak néz. Talán ő is látja rajtam a félelmet és a kétségbeesést, mert az arca ellágyul. Megáll előttem, sóhajt egy nagyot, majd leguggol hozzám
– Jól van, kislány! Kezdjük újra! Szóval, hogy került hozzád a pénztárcám?
– Elejtette. Nem messze a Gueens bulvár sarkánál. Megtaláltam, benne volt az igazolványa, így elhoztam, hogy visszaadjam önnek. Ez az igazság. Tényleg! – válaszolom, és lelkiekben már fel vagyok készülve, hogy nem fog hinni nekem, mert hát ki hinne egy hozzám hasonló koszos kis hajléktalannak.
– Hiszek neked – mondja, azzal feláll és otthagy.
Meglepődök, még soha senki nem hitt nekem.
Felpattanok és utánamegyek.
– Maga tényleg hisz nekem?
– Miért? Talán nem kéne? – kérdez vissza, miközben a nappali felé vesszük az irányt.
– Dehogynem! Persze! Én nem hazudok! – vágom rá. – Hiszen ha elloptam volna, akkor nem jövök ide. Nemde? – győzködöm őt.
– Igen ezt én is így gondolom. Viszont ez nem változtat a tényen, hogy betörtél hozzám.
Vissza akarok vágni, hogy szakadjon már le erről a betörős témáról, de a nappaliba lépve elakad a szavam.
– Azt a mindenit, ez gyönyörű – ámulok, ahogy végignézek a hatalmas fényűző nappalin, ami minden luxuscikkel fel van szerelve.
– Ne nyúlj semmihez! – figyelmeztet, miközben a telefonját kezdi nyomkodni.
Remélem, nem a zsarukat hívja.
– Megmondja, hogy mit akar most csinálni velem? – kérdezem tőle félve.
– Még nem tudom – vonja meg a vállát. – De sokat segítene, ha csendben maradnál egy kicsit. Leveszi a zakóját és az egyik fotelra hajítja. Csak egy fehér ing van rajta, de még így is bármelyik divatlap címoldalán szerepelhetne. Leülök a kanapéra és tovább figyelem őt. Meg kell hagyni soha nem láttam még hozzá hasonló férfit. A magas termete, a széles vállai… még így, ruhán keresztül is látszik, milyen izmos. Na és azok a gyönyörű smaragdzöld szemek. A kinézete alapján simán lehetne modell vagy filmsztár.
– Az meg mi? – kérdezi kizökkentve engem az álmodozásból.
Lenézek a földre, a két lábam közötti sáros tócsára, ami a ruhámból folyt ki, és hirtelen belém nyilall a felismerés!
Basszus, a kanapé!
Azonnal felugrok. Ránézek a hófehér kanapéra, ami már egy cseppet sem hófehér.
A fenébe, ezt most jól megcsináltam!
– Nyugi! Fel ne kapja a vizet! Mindjárt megoldom. – Megfogom a sapkám, és elkezdem vele a foltot dörzsölni, de ahelyett hogy tisztább lenne, csak még koszosabb lesz.
A francba!
Ránézek Mr. Tökélyre, és az arcáról leír, hogy nem tetszik neki a látvány.
Próbálom menteni a menthetőt.
– Ez csak egy kis semmiség, ki lehet tisztítani. Mármint gondolom, hogy ki lehet. Egy csomó csodavegyszer létezik már, az ilyenekre csak ráfújja, és már ott sincs – magyarázom, de ő még mindig szúrós tekintettel néz rám. – Még szerencse, hogy kicsi vagyok. Tudja, kis fenék, kis folt – viccelődöm, de ő nem veszi a lapot. – Amúgy ez egy jó tulajdonságom, kis helyen is elférek. Olyan vagyok, akár egy kutya, vagy annál is kisebb, mint egy macska. Na nem abból a perzsa fajtából, azt ki nem állhatom. Olyan fura fejük van! Én inkább a rövid szőrűeket bírom, mint a mesében Tom, a macska – hadoválok össze-vissza idegességemben, mire Mr. Tökély elkezd mosolyogni.
– Miket zagyválsz itt össze te lány!
– Tudja, Tom és Jerry! – magyarázom neki, de ő úgy néz rám, mintha tök hülye lennék.
Mi van? Most tényleg nem tudja, miről beszélek! Ki az, aki nem ismeri a Tom és Jerryt?
– Mesefilm! A macska meg az egér. A macska folyton el akarja kapni az egeret – magyarázom neki tovább.
– Esküszöm, te bolond vagy! – nevet fel.
– Én nem vagyok bolond! Legfeljebb furcsán normális! – válaszolom felháborodottan.
– Jól van, nem akartalak megbántani! – mondja, miközben próbálja elfojtani a mosolyát. – Mondd csak, hogy hívnak?
Megvonom a vállam.
– A legtöbbször úgy hívnak, hogy: Hé, Te! – válaszolom, mire Mr.
Tökély kérdőn néz rám.
– Komolyan! Azt mondják: Hé, húzz innen! Meg azt, hogy: Hé,
meg ne lássalak itt!
– Szerinted olyan helyzetben vagy, hogy viccelődj?
– Nem! – rázom meg a fejem. – De ez az igazság!
– Értem, de én a nevedet kérdeztem.
– Elisabeth – vágom rá meglepve ezzel saját magam.
Hosszú évek óta nem mondtam ki ezt a nevet. Hátrahagytam a múltammal együtt.
– Elisabeth – ismétli meg.
Van benne valami kedvesség és lágyság, ahogy a nevemet mondja.
– Nagyon szép neved van! – állapítja meg.
Tetszik neki a nevem – mosolyodom el, de aztán gyorsan figyelmeztetem magam. Ugyan mit érek vele, hogy tetszik neki a nevem, ha rám hívja a zsarukat.
– Éhes vagy? – kérdezi váratlanul.
– Ki, én? – kérdezem meglepődve.
– Nem, Tom, a macska! – válaszolja gúnyosan. – Persze, hogy te!
Gondolom, éhes lehetsz!
Tényleg érdekli őt, hogy éhes vagyok-e?
Ezzel a gesztusával teljesen összezavar. Amióta az utcán élek, hozzászoktam, hogy az emberek átnéznek rajtam. Általában elfordítják a fejüket, talán azt gondolják, ha nem látnak, akkor ott sem vagyok. Sőt, egyes emberek olyan tökélyre fejlesztik ezt, hogy még én magam is elhiszem, hogy nem vagyok ott. De úgy látszik, Mr. Tökély nem ilyen.
– Szóval éhes vagy? – kérdezi meg újból.
Bár farkaséhes vagyok, akkora gombóc van a torkomba, hogy nem bírnék lenyelni egy falatot sem.
– Én nem tudok enni, ha kétségbeesem – sóhajtok fel, mire Mr. Tökély elmosolyodik.
– Szóval most kétségbe vagy esve?
– Igen, rettentően! Maga talán nem lenne az a helyemben?
– Nem, én soha sem esek kétségbe!
Na persze! Miért is esne! Fogadjunk, azt sem tudja, mi az a kétségbeesés!
– Tudja, örülnék, ha végre elmondaná, mi lesz most velem? Mit akar tenni?
– Miért? Talán sietsz valahová? – feleli gúnyosan, nekem pedig kezd felmenni a pumpám, ahogy Mr. Tökély itt szórakozik velem. Idegességemben és félelmemben, hogy nem tudom, mi a terve és mi lesz velem, elkezdek megint meggondolatlanul hadoválni.
– Most mit szórakozik itt velem! Végül is visszaadtam a pénztárcáját, vagy nem! Pedig el is lophattam volna, így ni – csettintek egyet az ujjammal. – Még csak meg sem tudta volna. Sőt, mondok valamit! Simán kivehettem volna belőle bármennyit, és zsebre dughattam volna.
Aztán idejövök és legombolok magáról még egy kis jutalmat is! Fogadjunk, azt sem tudja, mennyi pénz volt benne! De én igen, mert mielőtt idejöttem, megszámoltam.
Mr. Tökély felhúzza a szemöldökét.
– Tudod, ez most nem igazán segít a helyzeteden.
Igen, így hangosan kimondva már tényleg elég rosszul hangzik! A fenébe, miért nem tudom befogni a számat?!
– Azt hiszem, mégiscsak ki kéne hívnom a rendőröket.
A fenébe, a fenébe!
– Ne! Kérem, ne tegye! Esküszöm, hogy nem vettem ki semmit a pénztárcájából. Figyeljen, ha most elenged, megesküszöm mindenre, ami szent, hogy soha többé nem fog látni. Hiszen nem is szoktam ezen a környéken csövezni! Mondjuk szerintem itt nem is lehet csövezni!
Ez egy puccos környék. Fogadjunk, lakik itt egy csomó híresség, színészek meg…
– Uramisten, te lány, mindig ennyit beszélsz? – szakít félbe.
– Nem, csak ha ideges vagyok, de ha egyszer elszánom magam, akkor abba tudom ám hagyni!
– Akkor hagyd abba – utasít. – Zsong a fejem tőled.
– Jó! – sóhajtok fel, de persze nem bírom abbahagyni a dumát, és tovább folytatom: – Tudom, hogy most rohadt dühös rám, és persze minden oka meg is van rá, de…
– Még mindig mozog a szád, és folyamatosan hangok jönnek ki rajta – figyelmeztet, miközben elindul az emelet felé.
– Igen, persze csak még mindig ideges vagyok, és mint mondtam, olyankor sokat beszélek, de tudnom kell, hogy most mi lesz, felad a rendőröknek? – kérdezem, miközben követem.
Mr. Tökély megfordul a lépcsőn.
– Tudod, már csak azért megérné kihívni a rendőröket, hogy végre csönd legyen – morogja, majd ismét hátat fordít.
– De hiszen nem is csináltam semmit! – fakadok ki, mire hirtelen megfordul, én meg ijedtemben hátrébb lépek, és így egyenesen a falnak ütközöm. A két kezét a falhoz rakja a fejem mellé, így ha akarnék, sem tudnék elmenni.
– Betörtél hozzám, kislány!
– Nem törtem be, csak a pénztárcáját akartam visszaadni, de most már azt kívánom, bárcsak hagytam volna ott a francba!
A keze még mindig a fejem mellett. Nem szól, csak néz azokkal a gyönyörű smaragdzöld szemeivel. Közelebb hajol, és a közelségétől úgy ver a szívem, mintha ki akarna ugrani a helyéről.
A tekintete a számra siklik, majd vissza a szememre.
Nagyot nyel, a hangja mély és rekedt, mikor megszólal.
– Mióta élsz az utcán?
– Tizenöt éves korom óta.
– Most hány éves vagy?
– Húsz.
– Értem – sóhajt fel.
– Most akkor mi fog történni velem? – kérdezem tőle megint, és kezdem magam úgy érezni, mint egy papagáj. Ő meg persze nem válaszol, csak néz. Annyira félek, hogy kihívja a rendőröket, hogy idegességemben már a számat harapdálom, olyan erősen, hogy érzem a vért a számban.
Mr. Tökély végighúzza az ujját az ajkamon.
A gyomrom azonnal megremeg az érintésétől, és a testemet elönti a forróság.
– Talán jobb lenne, ha most lefeküdnénk – válaszolja.
Hogy micsoda? Mit mondott?
Tudhattam volna! Minden férfi egyforma! Még ha ilyen szívdöglesztő, akkor is csak egy férfi. De nagyon téved, ha azt hiszi, csak úgy megdughat. Azt már nem! Épp elegen használtak már ki az életemben.
– Ha egy ujjal is hozzám mer érni, leharapom a farkát! – vicsorítom az arcába.
Mr. Tökély hátralép és döbbentem néz rám.
Magam elé teszem a kezem, beállok bokszállásba, ahogy a fiúktól láttam az utcán – mire Mr. Tökély nevetni kezd.
Most meg mi a jó francot nevet!
A nevetése csak még jobban feldühít.
– Azt hiszi, nem merem megtenni! Utcagyerek vagyok, meg tudom magam védeni. Higgye el, nem először van rá szükség – mondom neki, mire végre abbahagyja a nevetést.
– Nyugi, kislány! Azt hiszem félreértettél valamit!
Na persze!
Elkezdek felé ütni, de persze nem tudom megütni, mondjuk, esélyem sem lenne, amilyen nagy darab és csupa izom, de akkor sem hagyom, hogy lássa rajtam, mennyire be vagyok rezelve.
– Nem vagyok hülye, nem értettem félre semmit. Azt mondta, le akar velem feküdni, na de abból nem eszik – válaszolom, és megint próbálok felé ütni, de elkapja a kezem, majd megfordít, háttal magának. Az egyik kezével a vállamat szorítja le, a másikkal pedig átkarolja a derekam. Egyáltalán nem tudok mozogni.
– Figyelj rám, kislány, ha nőt akarok, akkor olyat választok, aki tetszik is – sziszegi a fülembe, és valamiért bánt, hogy ezt mondja.
Elenged.
– Elmehetsz, nem jelentelek fel – mondja, és én már szaladnék le a lépcsőn, mikor újból megszólal.
– Ha akarod, a ma éjszakát itt töltheted. Nem kell félned, nincs semmi hátsó szándékom, de kint szakad az eső, te pedig még mindig csurom vizes vagy.
Megtorpanok az ajánlata hallatán. Megfordulok.
– Van egy vendégszobám. Ott megfürödhetsz és elalhatsz. Reggel pedig elmész, és többé nem látjuk egymást.
Az eszem azt mondja, hogy fussak le a lépcsőn és hagyjam el a házat, de valami itt tart. Talán csak a puha ágy gondolata, az esély, hogy sok idő után meleg ágyban aludjak. Vagy az a zöld szempár, ami most is engem néz. Bárhogy is, a szám már önálló életre kell és válaszol.
– Rendben, maradok. De csak ma éjszakára – teszem még hozzá, csak hogy tiszta legyen a szitu.
– Nem is azt mondtam, hogy költözz ide – morogja, majd elindul az egyik szoba felé, én meg követem. Kinyitja az ajtót, felkapcsolja a villanyt, majd besétál a szobába.
Megállok az ajtóban.
A szemem azonnal megakad az óriási ágyon. Nem hiszem el, hogy hosszú évek után a ma éjszakát ebben a hatalmas puha ágyban fogom tölteni.
– Gyere csak be! – int felém Mr. Tökély.
Bemegyek a szobába, de csak tétován állok a szoba közepén.
– Ott a fürdőszoba – mutat egy ajtó felé. – Ha akarsz, nyugodtan lefürödhetsz. Gondolom, jólesne.
– Igen, köszönöm.
Mr. Tökély odamegy az egyik szekrényhez, majd kivesz egy pólót.
– Tessék, ebben aludhatsz – nyújtja át.
Elveszem tőle, és közben a kezünk összeér. Hirtelen úgy érzem, mintha megrázott volna az áram. El akarom húzni a kezem, de ő megfogja, és a hüvelykujjával simogatni kezdi a kézfejemet.
– Hihetetlen, milyen puha és selymes a bőröd – csodálkozik, miközben le sem veszi a szemét a kezemről.
Az érintésétől a lélegzetem is elakad, és kellemes bizsergés fut végig rajtam.
Mi a fene történik velem?
– Köszönöm – kapom ki a kezem a kezéből, majd beszaladok a fürdőbe.
Megmosom az arcom és a tükörbe bámulok. Talán mégsem jó ötlet itt maradni.
Halk kopogást hallok a fürdőszoba ajtaján.
– Jól vagy?
– Igen! Persze! Minden rendben!
Tuti azt hiszi, hogy defektes vagyok!
– Jól van! Akkor jó éjszakát!
– Igen! Magának is! – válaszolom, és közben még mindig azon gondolkodom, mik ezek a furcsa érzések, amik rám törnek Mr. Tökély közelébe.