Lehet, hogy a könyveim miatt érkeztél. Lehet, hogy egy blogbejegyzés vezetett ide. Bárhogy is találtál rám, remélem, találsz itt egy történetet, egy gondolatot vagy egy mosolyt, amit magaddal viszel.
HAnem azok, akik hibáznak, elesnek, újra felállnak, és közben megpróbálják megtalálni a helyüket a világban. Hiszem, hogy senki sem születik rossznak. Mindannyian hordozunk egy múltat, sérüléseket, veszteségeket és reményeket. Talán ezért kapnak a regényeimben is olyan emberek főszerepet, akik még keresik önmagukat.
Az írás egyszerűen csak bekopogott az életembe egy olyan időszakban, amikor nagy szükségem volt rá. A férjemmel hosszú éveken át próbáltunk családot alapítani. Mindent megtettünk, de végül el kellett fogadnunk, hogy az élet más utat szánt nekünk. A csend, ami ezután következett, eleinte ijesztő volt.
Egy nap azonban leültem, és írni kezdtem. Nem könyvet. Nem regényt. Csak történeteket. Nem azért, hogy mások elolvassák. Hanem azért, mert írás közben egy kicsit én is gyógyultam. A férjem volt az első, aki elolvasta a kézirataimat. Ő volt az első, aki azt mondta:
„Ezt másoknak is látniuk kell.”
Őszintén szólva nem hittem neki. Azt gondoltam, csak elfogult. Aztán a kézirat eljutott családtagokhoz, barátokhoz, kollégákhoz, majd teljesen ismeretlen emberekhez is. Amikor ugyanazt a mondatot egy vadidegentől is meghallottam, először mertem elhinni, hogy talán tényleg van helyem az írás világában. Azóta öt könyvem született. De ugyanazzal az izgalommal várom minden egyes olvasói levelet, mint az elsőnél.
Sokan megkérdezik, honnan származik az Ebony Evans név.
Mindig is tudtam, hogy álnéven szeretnék írni. Az Ebony nevet a kutyánk, Bony ihlette. Ő és a cicánk, Mushu nem egyszerű háziállatok számunkra, hanem családtagok. Rengeteg örömöt köszönhetünk nekik, ezért különösen közel áll hozzám ez a név. Az Evans pedig egyszerűen megtalálta az Ebonyt. Így lett teljes a név. A hétköznapjaimban, ha éppen nem írok, akkor valószínűleg jegyzetelek. A postán. Főzés közben. Sorban állva. Nálam egy történet bármikor megszülethet. Amikor végre leülök a gép elé, már szinte filmszerűen látom magam előtt a jeleneteket.
A legnagyobb kihívás ilyenkor már nem a történet kitalálása. Hanem az, hogy mindazt, amit a fejemben látok, szavakká formáljam. Hiszem, hogy a történeteknek erejük van. Néha megnevettetnek, néha megsiratnak, néha pedig segítenek egy kicsit jobban megérteni önmagunkat vagy másokat.
Ha a történeteim közül akár csak egy is megérint egyetlen olvasót, akkor már megérte leülni ahhoz az első üres laphoz.
