Három év telt el, mióta Ramirez megmentett attól a féreg Horhétól, és ez alatt a három év alatt Ramirez még nagyobb hatalomra tett szert, most már nemcsak San Marthát uralja, hanem a környező falvakat is.
A város felett, egy hegyen áll a birtoka, amit csak autóval lehet megközelíteni. Az egész olyan hatást kelt, mintha Ramirez mindannyiunkat szemmel tartana. Mindenki fél és retteg tőle, kíméletlen és kegyetlen embernek tartják, akiben nincsenek érzelmek vagy szánalom. A városban azt beszélik, nem is ember, hanem maga az ördög. Az óta a szörnyű éjszaka óta nem találkoztam vele, de még most is sokszor eszembe jut az a találkozás, vagyis inkább ő. A hangja, a szeme, és amiket mondott: hogy az övé vagyok, és ahogy hívott: Angyal!

– Katerina, várj meg, hadd kísérjelek haza! – siet utánam Huan.
Huan az osztálytársam, és a legjóképűbb srác az iskolában. Minden lány belé szerelmes, persze én is. El sem hiszem, hogy egy ilyen jóképű fiúnak pont én tetszem. Igaz, a külsőm miatt sokan tartanak szépnek, fehér bőrömmel, szőke göndör hajammal, ami a derekamig ér, és kék szememmel különlegesnek számítok.
– Jól van, de egyenesen haza kell mennem, apám a múltkor nagyon kiakadt – válaszolom neki.
– Kár, pedig nagy terveim voltak mára – kacsint rám.
– Igazán? És mi az, Huan? Áruld el – kérlelem, de ő csak mosolyog, majd megfogja a kezem, és megcsókolja a kézfejemet. – Azt nem lehet! Meglepetés, Katerina.
Hazáig sem tudom kiszedni Huanból, mi az a meglepetés, amire gondol, pedig elég jó vagyok a győzködésben. Amikor a ház elé érünk, el akarok búcsúzni tőle, de elkapja a derekamat, és szorosan magához húz.
– Huan, mit csinálsz? Apám bármikor kijöhet – nevetek fel.
Ránézek Huanra, aki most úgy néz rám, hogy belepirulok.
– Olyan gyönyörű vagy, Katerina. Még soha nem láttam nálad szebb lányt – sóhajtja, miközben a homlokát a homlokomhoz érinti.
Eláll a szavam, hirtelen azt sem tudom, mit mondjak, de nem is kell, mert folytatja:
– Meg akarom kérni a kezedet apádtól. Mit szólsz hozzá? Hozzám jönnél feleségül, Katerina?
Ezt most komolyan kérdezi? El sem hiszem!
– Igen, Huan, hát persze! A feleséged szeretnék lenni – ölelem át, és közben az örömtől csak nevetni tudok.
– Szeretlek, Katerina – suttogja, majd gyengéden szájon csókol.
Még mielőtt felfoghatnám a történteket, egy kocsi áll meg előttünk, és Miguel Ramirez száll ki belőle az embereivel együtt. Először azt hiszem, apámhoz jöttek, de Ramirez olyan dühösen néz ránk, hogy érzem, itt most másról van szó.
Azonnal elindul felénk, és kiszakít Huan karjából.
– Te halott ember vagy! – fenyegeti meg Huant, majd elkapja a karomat, és a ház felé kezd húzni.
Hátranézek, és látom, amint Ramirez emberei elkezdik verni Huant.
– Ne, hagyjátok békén! Kérem, uram… szóljon rájuk… meg fogják ölni – könyörgök Ramireznek, de ő meg sem hallja.
– Enriqe! Enriqe! – ordítja Ramirez apám nevét magából kikelve, amint belépünk a házba.
Apám azonnal felbukkan, és remeg a félelemtől, ahogy Ramirezre néz, majd rám.
– Enriqe, elárulnád, hogyan lehetséges, hogy a lányodat egy másik férfi karjában találom, csókolózva a ház előtt?! – ordítja magából kikelve.
Mi ez az egész? Ramirez miért van így kiakadva, hogy Huannal látott?
– Csak annyi volt a dolgod, hogy vigyázz rá és a tisztaságára, amíg érte nem jövök. Mi volt olyan kurva nehéz ebben, baszd meg?!
– Ramirez úr, kérem. A lány még ártatlan, erről biztosítom. Mindent úgy tettem, ahogy parancsolta – hebegi apám, én meg nem értem, mi ez az egész.
– Most magammal viszem, és ajánlom, hogy igazat mondj, hogy még szűz legyen, különben az életeddel fizetsz!
Ramirez elindul felém, de én sikítozva hátrálok előle.
– Nem, én nem megyek, magával! Apa, mi ez az egész? Hiszen a lányod vagyok, hogy teheted ezt velem? – sírom el magam, és már épp futnék ki, de Ramirez egyik embere az ajtóban áll, és azonnal megállít.
– Már pedig velem jössz, Angyal, mert az enyém vagy, hozzám tartozol – szólal meg a hátam mögött, engem pedig elönt a tehetetlen düh és a harag, megfordulok, egyenesen a szemébe nézek, úgy ordítom.
–Katerinának hívnak! És nem vagyok a tiéd, én Huant szeretem!
Ramirez arca eltorzul a dühtől.
– Ne merészeld még egyszer ezt mondani nekem! Megértetted?! – ordítja, majd mielőtt válaszolhatnék, éles fájdalmat érzek a tarkómon, és elsötétül előttem minden…

Amikor kinyitom a szemem, egy hatalmas ágyban fekszem selyemlepedők között. A szobában félhomály van, kell pár másodperc, mire a szemem hozzászokik ehhez a kevés fényhez. Ahogy körbenézek, meglátom Ramirezt, egy fotelban ül, és engem néz. Mintha csak az ördög nézne!
– Hol vagyok? – kérdezem, de a válasz csak a néma csend. – Mit akar tőlem, mi ez az egész? – kérdezem újból, de még mindig nem válaszol, csak bámul.
– Huan! Ugye nem esett, baja? Ugye nem ölte meg? Kérem, válaszoljon – sírom el magam, ahogy belém villan a kép, amint Ramirez emberei verik őt.
Hirtelen Ramirez felkapcsolja a mellette lévő kislámpát.
– Az tőled függ, Angyal. Most felteszek egy kérdést, és ajánlom, hogy őszinte legyél hozzám – szólal meg, és közben úgy néz, hogy a testemen végigfut a hideg. – Együtt voltál vele? Azzal a fiúval, Huannal, hozzád ért máskor is?
Nem értem a kérdést. Sőt igazából semmit sem értek, miért olyan fontos Ramireznek, hogy mi van köztem és Huan között. Na és miért nem a nevemen szólít? Miért hív folyton Angyalnak?
– Angyal, válaszolj a kérdésemre! – förmed rám.
– Nem, soha. Leszámítva azt a csókot – vágom rá félelmemben.
– Ez az ő kibaszott nagy szerencséje. Különben ma meghalt volna.
Felpattan a székből, és elindul kifelé.
– De miért? Miért olyan fontos magának, hogy mi történt közöttünk? – kiabálok utána, mire megtorpan.
Megfordul, visszasétál hozzám, majd felemeli az államat, hogy a szemébe nézzek.
– Mert senki sem veheti el büntetlenül azt, ami az enyém – válaszolja, majd kisétál a hálószobából.
Pár órára rá kopognak az ajtón, egy nő sétál be, és leesik az állam, amikor meglátom, ki az.
– Sofia! Tényleg te vagy az? – nézek rá döbbenten.
Három éve, az óta a szörnyű nap óta nem láttam őt. Eltűnt a környékünkről.
– Igen, én vagyok az, Katerina – válaszolja kimérten. – Azért jöttem, mert a főnök megparancsolta, hogy szóljak, vacsorára le kell jönnöd.
– Még mit nem! Nem fogok azzal az emberrel együtt vacsorázni. Ramirez elrabolt engem, és ki tudja, mit csinált a vőlegényemmel.
Sofia rosszallóan rázza a fejét.
– Katerina, ez a férfi maga az ördög. Én nem ellenkeznék vele.
Megrémisztenek a szavai, mert tudom, hogy igaza van, az életem innentől kezdve az ő kezében van.
– Szerinted mit akar tőlem?
Sofia végigmér, majd megvonja a vállát.
– A főnök a fiatal és szép lányokat általában valamelyik bárjában dolgoztatja kurvaként vagy sztriperként, vagy mindkettő.
– Őket is elrabolták, mint engem? – érdeklődöm tovább.
– Nem. Ramirez nem szokott nőket rabolni. A lányok többsége önként csinálja vagy, mert tartozásuk van, vagy a férjük kedvéért, akik bandatagok. Mint én is.
– Sofia, azt akarod mondani, hogy te is…
– Igen, én is! – szakít félbe. – Pedro kért meg, hogy csináljam miatta meg a bandáért. De nem olyan gáz, és most a főnök idevett a házba melléd.
– Mellém? Ezt hogy érted?
– Nem tudom – vonja meg a vállát. – Gondolom, hogy mindent tudj, mire elkezdesz a bárban dolgozni.
Sofia kimegy a hálószobából, és hamarosan egy piros ruhával jön vissza.
– A főnök azt akarja, hogy ez legyen ma rajtad. – A ruhát az ágyra rakja, rám néz, érzem, hogy mondana még valamit, de aztán mégsem teszi, csak megfordul és kimegy a szobából.
Egy darabig még ülök az ágyon, a ruhát nézem, de képtelen vagyok felöltözni, vagy akár megmozdulni. Kavarognak a gondolatok a fejemben, válaszokat akarok, Sofia azt mondta, Ramirez nem szokott nőket rabolni, engem mégis erőszakkal hozott ide. De miért és mit akarhat tőlem? Délelőtt még én voltam a legboldogabb ember a világon. Huan feleségül akart venni, boldog lehettem volna, életemben talán most először, erre pár órára rá itt ülök Miguel Ramirez hálószobájában, és az életem az ő kezében van.
Gondolataimból az ajtó csattanása zökkent ki. Ramirez ront be rajta.
– Angyal! Talán nem voltam elég világos? Megüzentem, hogy várlak! – kiabálja, ahogy megáll előttem. Elkapja a karomat, felhúz magához, a szeme szikrákat szór, az arca megfeszül, miközben engem bámul. – Nem szeretem, ha nem követik a parancsaimat. Ez többé ne forduljon elő!
Nem válaszolok, becsukom a szemem, egyszerűen nem tudok, és nem is akarok ránézni.
– Félsz tőlem? – kérdezi, és mély hangjára megremeg a gyomrom.
Ezt most komolyan kérdezi? Ki ne félne az ördögtől?
– Azt akarom, hogy nézz rám! – parancsolja, de a hangja most sokkal lágyabb. – Nyisd ki a szemed, Angyal! Látni akarom azokat gyönyörű kék szemeket. – Az ajkát végighúzza a nyakamon, mire a szemem szinte azonnal felpattan. Magam sem értem, miért önti el a testemet  forróság, ahogy az ajka végigsiklik a nyakamon.
Talán csak az idegek játéka.
– Most meg fog erőszakolni? – kérdezem félve.
– Azt hiszed, hogy ezért vagy itt? Ha meg akartalak volna dugni, már rég megtettem volna, akár azon az estén, ott Horhe házában. Ugye emlékszel arra az éjszakára?
Hogy felejteném el azt az éjszakát?
– Akkor mit akar tőlem? – kérdezem.
Ramirez elmosolyodik, majd végigsimítja ujjával az ajkam.
– Mindent, Angyal. A lelkedet, a szívedet, a gyönyörű testedet – súgja, és egy pillanatig gyengédséget látok a szemében, ahogy rám néz, de aztán megint az a sötét, kemény kifejezés ül ki az arcára.
– Miért hív folyton Angyalnak? – kérdezem remegve.
– Mert ami a miénk, azt úgy nevezzük el, ahogy akarjuk – válaszolja, én meg majdnem rávágom, hogy nem vagyok az övé, de a félelem erősebb bennem, így befogom a számat.
Ramirez elindul kifelé a hálószobából, de amikor az ajtóhoz ér, megáll.
– Hagyok neked időt, hogy hozzászokj az új helyzethez, de utána az asszonyommá teszlek – azzal kisétál az ajtón.