Angyal

Ma van a tizenhetedik születésnapom. Tizenkét év telt el azóta, hogy a szüleimet meggyilkolták azon a végzetes éjszakán, engem pedig megmentett egy titokzatos idegen. Az én hős lovagom. Vajon ha újra találkoznánk, megismerném?

– Katerina! Boldog szülinapot! – ölel át Sofia.
Sofia az utcánkban lakik, két évvel idősebb nálam, de már nem jár suliba.
– Köszönöm, barátnőm – mosolygok rá.
– Mit szólnál, ha ma elmennénk mulatni? Pedro azt mondta, a banda ma tart valami bulit. El kéne mennünk, elvégre ma van a szülinapod – kacsint rám.
Nem igazán tetszik az ötlet, hogy Pedroval menjünk bulizni, de ő Sofia barátja, és bár nem szeretem, mert elég sunyi képe van, ráadásul nem bánik valami jól Sofiával, valamiért a barátnőm odavan érte. Pedro is, mint itt majdnem minden fiú, Miguel Ramirez bandájához tartozik. Tulajdonképpen itt mindenki Ramirez embere, és minden tőle függ. Az egész várost ő irányítja, mindenki neki dolgozik, még az én nevelőapám is. A helyiek kegyetlen, szívtelen embernek tartják. A városban úgy emlegetik: Cadejo (az ördög kutyája).
– Nem lehet, tudod, hogy apám nem enged el sehová.
– Ugyan már, Katerina ma van a szülinapod, és a nevelőszüleid még csak fel sem köszöntöttek. Úgy bánnak veled, mintha nem is a gyerekük lennél, csak egy idegen. – csattan fel Sofia és bármennyire rosszulesnek a szavai, sajnos be kell látnom, hogy teljesen igaza van. A nevelőszüleimet egyáltalán nem érdekli, hogy mi van velem. Nem akarok hálátlan lenni, mert az itteni gyerekekhez képest mindenem megvan, szép ruhák, jó iskola, és mindig van meleg étel az asztalon, de a szeretetet ez nem pótolja. Sokszor az az érzésem, hogy csak kényszerből és kötelességből vigyáznak rám.
– Gyere, Katerina, jó buli lesz, meglátod – kacsint rám Sofia.
– Igazad van. Menjünk – egyezek bele végül.
– Ez a beszéd, csajszi, de előbb átöltözünk, mert ebben a jó kislány szerkóban nem jöhetsz velem életed első bulijára.
Két órával később már Pedro kocsijában ülünk, és úton vagyunk. A kocsiban Pedro két haverja is ott van, akik sokkal idősebbek nálunk, és úgy bámulnak rám, mintha most látnának először nőt az életükben.
Ahogy odaérünk és megállunk a ház előtt, már látom, hogy tulajdonképpen ez a Vibora bulija. Körbenézek, a férfiak mind ugyanazt a bandatetkót viselik, egyértelmű, hogy itt mindenki Ramirez bandájához tartozik.
– Sofia, én valami rosszat sejtek. Talán nem kéne bemennünk – kapom el a karját.
– Ugyan már, nem lesz semmi baj, Pedro itt van, ő is bandatag. Ne aggódj, nem eshet bántódásunk! – próbál nyugtatni, de én egyáltalán nem nyugodtam meg.
– Figyelj, azt hiszem, én inkább hazamegyek. Neked is jönnöd kéne.
– Tudod, mit, Katerina? Azt hittem, belevaló csaj vagy, de tévedtem. Kislány vagy még. Jobb is, ha hazamész! – vágja rá mérgesen.
– Ez most komoly? És mégis, hogyan menjek haza?
– Majd Horhe hazavisz.
– Kicsoda?
– Pedro haverja, jó fej! Ő majd hazavisz – mutat egy nagydarab férfira.
A szemem végigfut a tetovált férfin, és egyáltalán nem tűnik jó ötletnek, hogy vele menjek haza, ugyanakkor egyedül nekivágni az éjszakának még rosszabb ötlet, így belemegyek. Beszállunk az autóba Horhéval, és elindulunk hazafelé. Egy kis idő múlva feltűnik, hogy nem arra az útra kanyarodunk, amerről jöttünk.
– Horhe, szerintem nem erre kell jönnünk.
– Nyugi, kislány, csak beugrunk hozzám, megígértem a fiúknak, hogy viszek még piát. Ugye nem gond? – kacsint rám.
– Nem – mondom, mert mi mást is mondhatnék, hiszen az ő kocsijában ülök.
A fenébe! Miért is hallgattam Sofiára?
Késő este van már, mikor megállunk egy roskadozó kunyhó előtt. Horhe leállítja a motort.
– Jobb lenne, ha bejönnél velem, mert nem igazán biztonságos egyedül a kocsiban.
– Nem, inkább megvárlak idekint – válaszolom, mert van valami Horhe tekintetében, ami bizalmatlanná tesz.
– Figyelj rám, kislány a kocsit nem lehet bezárni, úgyhogy jobb, ha velem jössz. Hidd el, ez nem az a környék, ahol biztonságos az ilyen szép kis szenyoritáknak egyedül maradni. Bízz bennem, pár perc az egész, csak összeszedem a piákat és már húzunk is tovább – mosolyog rám.
Gyorsan átgondolom, és magamban arra jutok, hogy Horhénak igaza van. Mégiscsak biztonságosabb vele maradnom, mint itt kint egyedül.
– Jól van, bemegyek veled.
Kiszállunk a kocsiból Horhéval, és bemegyünk a házba. Ahogy beérünk, az orromat megcsapja a bűz. A házban félhomály van, egy rozoga asztal áll középen, rajta rengeteg üres üveg és cigarettacsikkek. A sarokban egy koszos matrac hever, körülötte szintén üres üvegek és használt injekciós tűk. A hely büdös, koszos, és rettentően nyomasztó. Már nagyon rossz ötletnek tűnik, hogy itt maradjak kettesben Horhéval.
– Azt hiszem, jobb, ha mégis kint várlak meg. – Elindulok a kijárat felé, de akkor Horhe hátulról elkap.
– Mit akarsz, Horhe? Mit csinálsz? – kérdezem tőle riadtan.
– Nyugi, kislány, jó lesz, csak lazulj el – suttogja a fülembe, miközben elkezd visszafelé vonszolni a konyhába.
– Engedj el! – sikítom, ahogy leszorít az asztalra.
– Maradj csendben! – parancsol rám, miközben a szoknyámat húzza fel.
– Kérlek, Horhe, ne csináld! – könyörgök neki.
– Ne félj, kislány, miután megdugtalak, könyörögni fogsz még a farkamért.
– Istenem, segítsen már valaki! – sikítom.
– Fejezd be a sikoltozást! Majd akkor sikítozhatsz, ha a farkam a kibaszott seggedben lesz – hörgi magából kikelve.
Hirtelen kivágódik az ajtó, és valaki leszedi rólam ezt a férget.
– Főnök, én…
– Kussolj, a kurva anyádat! – ordítja egy hang a hátam mögött, majd hatalmas csattanást hallok.
Amikor megfordulok, az a féreg a földön fekszik, velem szemben pedig ott áll ő, Miguel Ramirez! A szemem végigfut rajta, hatalmas ember, és csupa izom. A szeme fekete, de az írisze körben barna, és az összhatás így olyan, mintha a szeme izzana. Olyan, mintha egyenesen a pokolból jött volna. Egy pillanatra rám néz, majd felhúzza a földről azt a férget, és az asztalra csapja, pont úgy, ahogy én voltam az előbb.
– Szóval szeretsz kislányokat baszni? Erre áll fel, mi, te szarházi? – kérdezi tőle rideg nyugalommal.
– Főnök, ugyan már, csak szórakoztam egy kicsit a kis kurvával.
– Csak szórakoztál, mi? Hát akkor most én is szórakozok egy kicsit.
Átvesz egy vascsövet az egyik emberétől, és hirtelen feldugja Horhe seggébe.
– Uramisten! – sikoltok fel, ahogy meglátom.
– Raul, vidd a lányt a hátsó szobába – utasítja az egyik emberét Ramirez, miközben még mindig a vascsövet forgatja Horhe seggében, aki ordít a fájdalomtól.
A férfi megragad a karomnál fogva, és bevonszol a hátsó szobába.
– Most mi lesz, mi fog történni? – kérdezem idegesen a férfitól, de nem válaszol, csak leültet az ágyra.
El sem hiszem, hogy ez velem történik. Csak ülök ott némán, és rettegek attól, ami rám vár. Miguel Ramirez híres a kegyetlenségéről, a fékezhetetlen dühéről.
Az emberek itt, San – Marthában rettegnek tőle. Mindenki tudja, milyen kegyetlen módon tartja fenn a hatalmát.
A gondolataimból egy pisztolylövés zaja zökkent ki. A mellettem álló férfira kapom a tekintetemet, akit szemlátomást hidegen hagy, hogy odakint valószínűleg épp lelőttek valakit. Meg akarom kérdezni, mi ez az egész, és hogy mi fog velem történni, de még mielőtt megszólalnék, az ajtó kivágódik. Ramirez áll az ajtóban, és engem néz, biztosra veszem, hogy most én következem. Felugrok az ágyról, el akarok szaladni, de nem megy, a lábaim nem engedelmeskednek. Csak állok ott megkövülten, mialatt Ramirez tekintete fogva tart.
– Hagyj magunkra, Raul! – adja ki az utasítást, ahogy besétál a szobába.
Nem szól semmit, csak néz, és én valamiért továbbra sem tudok elszakadni a szemétől. Soha életemben nem láttam még ilyen szemeket. Izzanak, mintha tényleg maga az ördög lenne.
– Tudod, hogy ki vagyok? – kérdezi azon a mély, rekedt hangján.
– Cadejo! – szalad ki a számon, de azonnal a szám elé kapom a kezem. Azt hittem, dühös lesz, hogy a gúnynevén szólítom, de nem mond semmit, sőt, mintha a szája sarkában mosoly jelenne meg, bár nem hiszem, hogy ez az ember képes lenne mosolyogni.
Közelebb jön, majd leül a sarokban lévő rozoga kanapéra.
Lehajtom a fejem, mert nem tudok tovább a szemébe nézni, rettegek, és halálra vagyok rémülve. Nem tudom, mi lesz most velem. Ramirez megmentett Horhétól, de tőle ki fog megmenteni?
– Elmondanád, hogy mi a jó fenét keresel itt, Angyal?
Összerezzenek a mély hangja hallatán. Nem tudok megszólalni, egyszerűen nem jön ki hang a számon. Arra sem figyelek fel, hogyan hív, csak a kérdések cikáznak a fejemben. Nem értem, hogyan került ide Ramirez a semmiből. Miért ölte meg miattam az emberét? És mit akar velem tenni?
– A válaszodra várok! – szólal meg türelmetlenül, miközben a pisztolyáról törli le Horhe vérét.
Úgy érzem, mindjárt hányni fogok. Hogy a jó francba kerültem ilyen helyzetbe? Itt vagyok egy szobában magával az ördöggel, és a kezében van az életem.
Próbálok mély levegőt venni, hogy lenyugtassam magam, és hogy ne ájuljak el itt rögtön. De hang továbbra sem jön ki a számon, és ezen most nem segít, hogy Ramirez folyamatosan engem bámul, és nem tűnik boldognak. Sőt, mintha egyre dühösebb lenne. Leteszi a fegyvert a kanapéra, majd feláll és elindul felém.
– Feltettem egy kérdést, és még mindig nem kaptam rá választ. Mit kerestél itt Horhéval? Jártál már itt máskor is? – kérdezi, és a hangja egyre ingerültebb.
Hátrálni próbálok, de nem sok sikerrel, mert a hátam pár lépés után a falnak ütközik. Ramirez fölém tornyosul, az erek csak úgy dudorodnak a nyakán, az orrlyuka pedig kitágult. Dühös, ez egyértelműen látszik rajta.
– Válaszolj, Angyal, mi a tökömet keresel ennek a féregnek a házában?! – förmed rám.
– Én… szóval… ma van a szülinapom, és Sofia, a barátnőm elhívott egy buliba, de amikor odaértem, megijedtem, és meggondoltam magam. Haza akartam menni. Sofia bemutatott Horhénak, és azt mondta, ő majd hazavisz. Ezért beszálltam a kocsijába, de ahelyett, hogy hazavitt volna, ide hozott – hadarom riadtan.
– Az a rohadék! – szitkozódik, majd mond még valamit, amit nem értek.
Talán azért ilyen feldúlt, mert miattam megölte az egyik emberét. Bár hogy miért tette, még mindig nem értem.
Felnéz a plafonra, nagyot sóhajt, majd rosszallóan megrázza a fejét.
– Tudod, ez nem az a környék, ahol biztonságos kislányoknak csavarogniuk.
A hangjából mintha kicsengene valami aggódás, de az lehetetlen. Miért aggódna értem Ramirez?
Oldalra hajtja a fejét, és alaposan végigmér.
– Főleg, ha így öltözöl fel! – mutat a ruhámra.
Bár a tekintete kemény, mégis van valami benne, ami miatt nem bírom levenni róla a szemem.
– Megölte Horhét, de nem értem, miért – kérdezem remegve. Talán jobb lenne, ha nem kérdezősködnék, de sehogy sem megy a fejembe, miért segített rajtam.
– Mert senki nem nyúlhat büntetlenül ahhoz, ami az enyém – válaszolja, majd hatalmas kezével gyengéden megsimogatja az arcom.
Meg akarom mondani neki, hogy nem vagyok az övé, de összezavar ezzel a gyengéd mozdulattal. Magam sem értem, miért, de forróság fut végig a testemen az érintésétől. Nem szól semmit, csak néz rám, én pedig ismét a hatása alá kerülök azoknak a démoni szemeknek. Hallottam már Ramirez karizmatikus személyiségéről, hogy szinte megbabonázza a nőket, de azt hittem, ezek csak túlzások, most viszont már tudom, hogy minden igaz, amit róla hallottam.
Egészen közel hajol hozzám, érzem testének melegét. A tekintete ellágyul, ahogy a szemembe néz, és ettől az én félelmem is kezd eltűnni, és a helyét átveszi valami furcsa, kellemes bizsergés a gyomromban, amit eddig még nem tapasztaltam. Megfogja göndör, szőke hajamat, és az ujjára tekeri. A hajammal játszik, majd elmosolyodik.
– Gyönyörű vagy. Már majdnem kész nő – suttogja halkan.
Visszafojtom a lélegzetem, ahogy ujjával végigsimítja a számat. Gyengéden megfogja az állam, aztán felemeli, majd egészen közel hajol hozzám, azt hiszem, meg fog csókolni, de egy hajszálnyira a számtól megáll.
– Nem most, és nem így – sóhajtja, majd hátrébb lép. Visszamegy a kanapéhoz, felveszi a fegyverét, és elindul az ajtó felé.
Megkönnyebbülést kéne éreznem, amiért nem nyúlt hozzám, mégis valami fura módon inkább csalódást érzek.
Az ajtóhoz érve megáll, de mielőtt kimenne, még visszanéz.
– Még egyszer meg ne lássalak ezen a környéken, mert kénytelen leszek az apád helyett én elfenekelni azt a formás kis seggedet. Remélem, világos voltam! – mondja határozottan.
– Igen – nyögöm ki nagy nehezen.
– Helyes – kinyitja az ajtót, majd kikiabál. – Raul, vidd haza a lányt