El Cadejo létezésében a mai napig hisznek Dél-Amerikában.
Több történet is kering egy fekete kutyaszerű lényről, aki pirosan izzó szemével meghipnotizálja áldozatát, hogy aztán elrabolva a lelkét magával rántsa a pokolba.
„Izgalmakkal és sötét romantikával fűszerezett történet Dél-Amerika kegyetlen bandáinak zárt világából, ahol jó és rossz között nem mindig húzható éles határ. Bandaháború, bosszú, remény, megbocsátás – és egy szerelem, amelynek ebben a világban súlyos ára lehet. Engedd, hogy rabul ejtsen ez a fordulatokkal teli, különleges történet.”
Gyerek voltam még, mikor Dél-Amerika egyik legkegyetlenebb bandájának, a Vibórának a tagja lettem. Nem én választottam. Belekényszerítettek, de alkalmazkodtam a túlélés miatt.
Az életem nem szólt másról, csak az erőszakról, és reményem sem volt arra, hogy ez valaha megváltozik. Mígnem egy szörnyű éjszakán egy gyereknek köszönhetően minden más lett.
Megmentettük egymás életét, én pedig megfogadtam, hogy örökké védelmezni és óvni fogom. Sok év telt el, mire újra láttam. De akkor már közel sem volt gyerek. Gyönyörű nővé érett, és én már nemcsak védeni és óvni akartam őt.
Többre vágytam. Azt akartam, hogy az enyém legyen.
Úgy gondoltam, a pokol, amiben élek, nem lesz olyan szörnyű, ha ő mellettem van.
Hibáztam. És az én hibámért most ő bűnhődik..
Miguel
Az, hogy mikor válik egy gyerekből felnőtt, nem életkor kérdése. Az egész egy váratlan és visszafordíthatatlan pillanat, ami villámgyorsan és könyörtelenül ront rá az emberre.
Még most is élénken él bennem a nap, amikor világossá vált előttem: a gyermekéveknek vége, és az életem innentől kezdve gyökeresen megváltozik…
Tízéves voltam, amikor a helyi banda, a Vibora lerohanta a törzsemet, és megöltek mindenkit, anyámat is beleértve. Én pont az erdőben csavarogtam, ahogy általában szoktam. Mikor visszaértem, még tartott a mészárlás. A vér és a halál mindent betöltő szaga örökre beleivódott az emlékezetembe. Mint ahogy anyám élettelen látványa is. Azt hiszem, ott, abban a pillanatban váltam felnőtté, és ott, akkor gyilkoltam először. Rárontottam azokra a férfiakra, nem kegyelmeztem nekik, ahogy ők sem kegyelmeztek nekünk. Eduardo, a banda vezére, látva mészárlásomat, úgy döntött, meghagyja az életemet. Maga mellé vett, és minden piszkos munkát elvégeztetett velem, miközben úgy tartott, mint egy kutyát. Hogy megtörje minden ellenállásomat, nyakörvet rakott rám, és ha a legkisebb ellenszegülést tapasztalta, súlyos büntetéseket mért rám. Kis idő múlva teljesen megszűntem embernek lenni, nem voltam több, mint Eduardo egyszemélyes hadserege. Az ő sicariója. A sötét bőröm és a folyton izzó szemem miatt, amit annak köszönhettem, hogy ébenfekete szemem körül az írisz barna volt. Eduardo elnevezett Cadejónak. Így lettem én az ördög kutyája!
Tíz évvel később
– Gyere, Cadejo! Már csak egy család van, akit ma éjszaka meglátogatunk – int felém Eduardo, ahogy az embereivel együtt kiszállok a kocsiból.
Késő este van, az egész utca csendes. Követem Eduardót az utca végében álló kis házhoz. A ház elég szegényes. Az ablakokból fény szűrődik ki, tudtunkra adva, hogy a bent lévők még ébren vannak. Eduardo megáll a rozoga ajtó előtt, bevárva engem, és ahogy odaérek, már rúgom is be az ajtót.
Egész nap ez ment. Már nem is tartom számon, hányadik család ez, melyet ma felkerestünk, csak egyet tudok, így vagy úgy, de mind kifizette a tartozását. Rohadt fáradt vagyok, nem ettem és nem ittam ma még semmit, csak az jár a fejemben, hogy vége legyen a mai napnak. Így nem teketóriázok, azonnal elkapom a férfit, aki a hangzavarra előjött, majd kétszer állon vágom, mielőtt még pattogni kezdene nekem.
Figyelem Eduardót, ahogy lassan, komótosan besétál a fehér öltönyében. Mintha csak valami kibaszott gengszterfilmben lennénk. Pedig ez kurvára nem egy film, ez az én elbaszott életem!
– Tartozol nekem, Manuel, nem is kevés összeggel.
– Tudom, Eduardo, de még kellene egy kis idő. Egy hét, és meglesz, ígérem – fogadkozik a férfi, de egyértelmű, hogy csak az időt húzza.
Körbenézek a kis házban, és megakad a szemem a csomagokon, ezek szerint menekülni készült. Látom, hogy Eduardo is a csomagokat nézi.
– Mik ezek a csomagok, Manuel? Csak nem arra készülsz, hogy elmész, úgy, hogy nem adod meg a tartozásodat? – vonja azonnal kérdőre.
A szerencsétlen még nem is sejti, de mindjárt vége az életének!
– Nem, dehogyis, Eduardo, csak az asszony akarja meglátogatni a családját, pusztán erről van szó.
– Ne nézz hülyének, baszd meg! – ordítja, és azzal a lendülettel szájon vágja a szerencsétlent.
Ekkor egy női hangra leszünk figyelmesek, odakapjuk a fejünket, és az ajtóban megpillantjuk a hang tulajdonosát. Gyönyörű fehér nő, ritka az ilyen errefelé.
– Beatriz, menj be a szobába! – kiabálja a férfi, de már késő, mert Eduardo úgy nézi a nőt, hogy tudom, nem fogja elengedni. Sokszor láttam már, mit művel az asszonyokkal, pontosan tudtam, mi jár most is a fejében.
– Nocsak, Manuel, nem gondoltam, hogy ilyen gyöngyszemet rejtegetsz az otthonodban. Mondd csak, egy ilyen szerencsétlen csóró, mint te, hogy birtokolhat egy ilyen szépséget? – gúnyolódik rajta, közben int nekem, hogy vigyem oda neki a nőt.
Elkapom a karját, és odaviszem Eduardo elé az asszonyt.
– Szóval, Manuel, azt mondod, egy héten belül megszerzed a pénzt?
– Igen, Eduardo, esküszöm neked.
– Jól van, kapsz még egy hetet, de cserébe, mert ilyen nagyvonalú vagyok, neked is kell adnod valamit.
– Persze, Eduardo, bármit… bármit kérhetsz.
– Őt akarom! – mutat a nőre.
A férfi szeme összeszűkül, látom rajta, bármire képes lenne, hogy megvédje a feleségét. Mielőtt észbe kapnék, a férfi rám veti magát. Hiába vagyok vagy három fejjel magasabb nála és sokkal erősebb, egész nap étlen-szomjan voltam, és ezt most a férfi ki is használja. Elkezdünk dulakodni, Eduardo meg persze ordít, hogy ne baszakodjak már, végezzek a nyomorulttal! Aztán egy durranást hallok, és a férfi leesik rólam. Eduardo kezében ott a fegyver, és csak nevet.
– Mi van veled, Cadejo? A végén még én leszek a te kibaszott megmentőd – nevet tovább, de nem sok ideje marad a nevetésre, mert a nő ráveti magát.
– Te aljas gyilkos! – kiabálja magából kikelve, és próbálja elvenni Eduardótól a fegyvert, de semmi esélye.
– Maradj nyugton, baszd meg, vagy a férjed után küldelek most azonnal! – hörgi magából kikelve, majd elkapja a nő karját, és a konyhaasztalra csapja az asszonyt. Felhúzza a szoknyáját, miközben a fejét az asztalon tartja leszorítva.
Tudom, mi következik, ezerszer láttam már. Eduardo szereti megerőszakolni a nőket, élvezi, ahogy sikítanak és könyörögnek neki. De ez a nő nem könyörög, és nem is sikít. Csak néz, miközben Eduardo hátulról döfködi.
Először azt hiszem, talán sokkban van, de aztán rájövök, miért nem kapálódzik. Az asztal alatt egy kés van, és mire észbe kapnék, a nő előhúzza, de használni már nem tudja, mert Eduardo azonnal fejbe lövi.
– A büdös kurva! Ez megölt volna, baszod! Még szerencse, hogy a tükörből láttam, mire készül. Kár érte, jó kis numera volt – mondja kimérten, miközben felhúzza a sliccét.
Felém fordul, közelebb jön, rám fogja a pisztolyát.
– Itt helyben meg kéne, hogy öljelek. Ez a kis kurva majdnem megölt, és te észre sem vetted. Ha rajtad múlt volna, most halott lennék.
Abban biztos lehetsz, te mocsok!
– Most mit vársz tőlem Eduardo! Egész nap nem ettem, nem ittam semmit! Fáradt vagyok! – válaszolom, de ez csak olaj a tűzre.
Eduardo arca megfeszül.
– Ki a szart érdekel, hogy fáradt vagy, Cadejo! Az a dolgod, hogy megvédj engem és elvégezd a piszkos munkát, amit rád bízok! – ordítja, majd közelebb lép hozzám. – Talán hiba volt levennem rólad azt a kibaszott nyakörvet. – Felemeli a pisztolyt, és a fejemnek szegezi.
Több mint két fejjel vagyok magasabb nála, ha akarnám, simán elvehetném tőle, de mégsem teszem. Hogy miért nem? Mert nem vagyok több, mint egy betört állat, aki hűséges a gazdájához, csakhogy ez nem jelenti azt, hogy félnék is tőle vagy akár a haláltól. Közelebb megyek, érzem, ahogy a pisztoly csöve a homlokomba nyomódik. Csak bámulok rá, mialatt ő az ujját a ravaszon tartja, és magamban abban reménykedek, hogy végre meghúzza azt a kibaszott fegyvert és véget vet az életemnek. Már ha életnek lehet nevezni, amit most élek. De nincs szerencsém, mert leereszti a fegyvert.
– Jól jegyezd meg, Cadejo, csak azért vagy még életben, mert én így döntöttem. Nem vagy más, csak egy kutya. Az én kutyám, és ha már nem veszem hasznod, megöllek, mint itt ezeket.
Hirtelen zajt hallunk a hátsó szobából.
– Menj, nézd meg, ki az – utasít Eduardo.
Bemegyek a hálószobába, de nem látok senkit. Épp indulnék ki, amikor meglátok az ajtó háta mögött egy kislányt. Csak állok és nézem őt, fehér hálóing van rajta, szőke göndör haja a válláig ér. Gyönyörű kék szemével néz rám, és olyan érzésem támad, mintha nem is embert néznék, hanem egy angyalt.
– Mi van már, Cadejo? Mi a tökömet baszakodsz abban a szobában? Van ott valaki?
– Nem, főnök, nincs itt senki – válaszolom, miközben ujjamat a számhoz teszem, jelezve a kislánynak, hogy meg ne szólaljon. Leguggolok hozzá. – Nem lesz baj. Csak maradj a szobában – nyugtatom, mire a kislány szorosan átölel.
Ettől az egyszerű emberi gesztustól, amit ráadásul egy gyerektől kaptam, hirtelen felszínre törnek bennem az emlékek. Amikor gyerekként anyám ölelt magához vagy simogatta meg az arcomat. Réges-régen eltemettem magamban ezeket az emlékeket, és nem gondoltam, hogy valaha még előjönnek.
Szorosan magamhoz ölelem, úgy súgom neki:
– Nem engedem, hogy bajod essen.
– Hát ez szép, mondhatom – szólal meg Eduardo a hátam mögött. – Azt mondtad, nincs itt senki. Szóval hazudsz nekem, Cadejo.
– Ő csak egy gyerek! – válaszolom, és kezemmel a hátam mögé tolom a kislányt.
– Nem megugattam már neked ezerszer, hogy nem maradhatnak szemtanúk? Öld meg! – utasít újból.
Elönt a düh, és most először szembeszállok vele.
– De hiszen csak egy kibaszott gyerek, egy kislány! Mégis mitől félsz? – ordítom magamból kikelve.
Eduardo arcára kiül a döbbenet, az arca eltorzul a dühtől, ahogy minket néz. Látom rajta, nem érti, hogy az ő mindig engedelmes kutyája most miért nem követi az utasításait.
– Cadejo! Hogy merészelsz ellenszegülni a parancsomnak? Vagy megölöd őt, vagy megölöm én magam – ordítja, majd a pisztoly csövét a kislány fejéhez tartja, de mielőtt meghúzhatná a ravaszt, kirántom a kezéből a fegyvert, és fejbe lövöm. Eduardo azonnal összeesik.
A kurva életbe ezt jól megcsináltam, ha Eduardo emberei rájönnek, hogy kicsináltam a főnököt, tuti megölnek! El kell innen tűnnöm de nagyon gyorsan!
Benyúlok Eduardo zsebébe, és kiveszem a kocsikulcsot meg azt a köteg pénzt, amit a mai napon behajtottunk az emberektől. Ránézek a kislányra, aki talán sokkot kaphatott, mert üveges szemmel bámulja a holttestet.
Mit csináljak ezzel a gyerekkel?
Felkapom, kimászok vele a hátsó ablakon, majd a fülébe súgom.
– Most csukd be a szemed, és bármit is hallasz, ne nyisd ki, csak ha én szólok. Rendben?
A kislány bólint.
Jól van, akkor kezdődjön a műsor.
Ahogy megkerülöm a házat, Eduardo emberei már jönnek is felém. Tudom, hogy rohadt gyorsnak kell lennem, különben kinyírnak mind a kettőnket. Előveszem a fegyvert, és esélyt sem adok nekik, hogy felfogják, mi a franc van, már lövök is, egyenesen a szemük közé.
A mészárlást hamar befejezem, a kislányt beültetem a kocsiba, majd elhajtok onnan, bár rohadt tanácstalan vagyok, hová is kéne mennem.
Ránézek a gyerekre, aki úgy bámul rám, mintha magát az ördögöt nézné. Mondjuk nem nyújthatok valami szép látványt a sok vértől.
– Ne félj, rendben lesz minden – próbálom megnyugtatni őt, meg talán magamat is.
– Nem félek – szólal meg egy kis idő múlva.
Remek, legalább kettőnk közül ő nincs beszarva.
Én viszont még mindig rohadt tanácstalan vagyok, mit tegyek. Eddig Eduardo szolgája voltam, tulajdonképpen nem is ismerek más életet, csak amit Eduardo mellett éltem, csak a gyilkoláshoz értek.
Hirtelen eszembe jut Parenke. Ott talán biztonságban leszünk, csak hogy a francba jutok oda? Parenke Eduardo drogültetvénye, egy sziget, amit csak repülőgéppel lehet megközelíteni. Ha Eduardónak nem volt szüksége rám, ott tartott, hogy felügyeljem az ültetvényt és az ott dolgozó embereket. Igen, ez tökéletes hely arra, hogy meghúzzam magam egy időre, csak repülőgépet kell szereznem. Megfordulok a kocsival, és egyenesen Eduardo magángépéhez veszem az irányt. Mondjuk, fingom sincs, hogyan fogom elvezetni azt a rohadt gépet, de csak találok egy kibaszott pilótát.
Amikor odaérünk, minden sötét, otthagyom a kislányt a kocsiban, aki időközben elaludt, majd egyenesen a kis bódéhoz megyek, ahol a pilóták szoktak aludni. Berúgom az ajtót, négyen vannak, de nem mozdulnak, mind halálra van rémülve.
– Melyikőtök a pilóta?! – ordítom, de nem válaszolnak, csak bámulnak rám, mondjuk elég dermesztő látványt nyújthatok vértől mocskosan, de nekem most rohadtul nincs időm a szarakodásra. Lelövöm az egyik férfit – és kurvára remélem, hogy nem a pilótát lőttem le –, majd újra megkérdezem.
– Melyikőtök a pilóta?
A háromból két férfi azonnal felemeli a kezét.
Na, ezt már szeretem, haladunk.
A másik férfit, aki még mindig a társa holttestét bámulja megkövülten, lelövöm, nincs szükségem szemtanúkra, de még így is ketten vannak.
– Melyikőtök a jobb pilóta? – kérdezem, mert valahogy el kell döntenem, hogy melyiket hagyjam életben.
A kisebbik megszólal.
– Én még csak segédpilóta… – nem hagyom, hogy befejezze, lelövöm őt is.
Na akkor ez a kérdés megoldódott!
– Te most elviszel Parenkébe! – mondom a férfinak, aki elég okos ahhoz, hogy ne tegyen fel kérdéseket.
A kocsiból kiveszem a kislányt, és elindulok vele a repülőgéphez.
Úgy egy óra múlva Parenkében vagyunk, a pilótát ott hagytam a repülőgépen megkötözve, mert még szükségem lesz rá.
– Félsz? – kérdezem a kislányt, ahogy a ház felé tartunk.
Megfogja a kezem.
– Nem, amíg te velem vagy – néz rám a nagy kék szemével.
Elmosolyodom, majd a karomba veszem, és bemegyünk a házba.
– Hol vannak a szüleim? Mikor találkozhatok velük? – kérdezi váratlanul.
– Ők már meghaltak. Felejtsd el őket. – válaszolom neki, miközben lerakom a rozzant kanapéra, ami ágy gyanánt szolgál nekem.
A kislány elkezd sírni, én meg hirtelen nem is tudom, mit kezdjek ezzel a helyzettel. Már rég kiirtottam magamból minden érzelmet, mert csak így tudtam életben maradni, de ez a kislány olyan érzelmeket élesztett fel bennem, amit nem gondoltam, hogy még a felszínre kerül ebben az életben.
Átölelem, úgy próbálom nyugtatgatni.
– Jól van. Nyugodj meg, minden rendben lesz. Én majd vigyázok rád – vigasztalom.
– Látni akarom a szüleimet – zokogja kétségbeesetten.
Nem válaszolok, mert pontosan tudom, mit érez most, és azt is, hogy nincsenek szavak, amivel enyhíteni tudnám a fájdalmát. Így csak szorosan magamhoz ölelem őt.
Egy kis idő múlva kezd megnyugodni.
Elhúzódok tőle, de csak annyira hogy a szemébe nézhessek.
– Hogy hívnak? – kérdezem tőle.
– Katerina – válaszolja álmosan, és közben úgy bújik hozzám, akár egy kiscica az anyjához.
– És neked mi a neved? – kérdezi halkan, de szinte azonnal álomba is szenderül.
A nevem! Tíz éve nem kérdezte meg senki a nevem, szinte már én magam is elfelejtettem.
– Miguel – válaszolom. – A nevem Miguel Ramirez. – És ahogy kimondom, valami megváltozik bennem. Mintha visszakapnám a szabadságomat.
Ránézek a kislányra, aki a karomban alszik. Kis karjával szorosan átfogja a nyakam, én meg a haját simogatom, és hallgatom a szuszogását. Még soha nem éreztem ilyen nyugalmat és békességet, mint most. Azt hiszem, ez a kislány lett az én megmentőm, az én Angyalom.
Most már tudom, mit kell tennem. Visszamegyek a városba, és átveszem Eduardo pozícióját a Viborán belül. Aki pedig az utamba mer állni, azt megölöm.
De mindenekelőtt ezt az Angyalt, aki most itt szuszog a mellkasomon, biztonságba helyezem, mert ettől a naptól kezdve vigyázni fogok rá, amíg csak élek…
Angyal
Ma van a tizenhetedik születésnapom. Tizenkét év telt el azóta, hogy a szüleimet meggyilkolták azon a végzetes éjszakán, engem pedig megmentett egy titokzatos idegen. Az én hős lovagom. Vajon ha újra találkoznánk, megismerném?
– Katerina! Boldog szülinapot! – ölel át Sofia.
Sofia az utcánkban lakik, két évvel idősebb nálam, de már nem jár suliba.
– Köszönöm, barátnőm – mosolygok rá.
– Mit szólnál, ha ma elmennénk mulatni? Pedro azt mondta, a banda ma tart valami bulit. El kéne mennünk, elvégre ma van a szülinapod – kacsint rám.
Nem igazán tetszik az ötlet, hogy Pedróval menjünk bulizni, de ő Sofia barátja, és bár én nem szeretem, mert elég sunyi képe van, ráadásul nem bánik valami jól Sofiával, a barátnőm valamiért odavan érte. Pedro is, mint itt majdnem minden fiú, Miguel Ramirez bandájához, a Viborához tartozik. Tulajdonképpen itt mindenki Ramirez embere, még az én nevelőapám is neki dolgozik. San Martha városát a Vibora írányítja, itt minden csak az ő engedélyükkel történik. Ramirez a banda feje, aki kemény eszközökkel tartja fenn a hatalmát. Mindenki fél és retteg tőle, kíméletlen és kegyetlen embernek tartják, akiben nincsenek érzelmek vagy szánalom. Az emberek a háta mögött csak úgy hívják Cadejo (az ördög kutyája).
– Nem lehet, tudod, hogy apám nem enged el sehová.
– Ugyan már, Katerina ma van a szülinapod, és a nevelőszüleid még csak fel sem köszöntöttek. Úgy bánnak veled, mintha nem is a gyerekük lennél, csak egy idegen. – csattan fel Sofia, és bármennyire rosszulesnek a szavai, sajnos be kell látnom, hogy teljesen igaza van. A nevelőszüleimet egyáltalán nem érdekli, hogy mi van velem. Nem akarok hálátlan lenni, mert az itteni gyerekekhez képest mindenem megvan, szép ruhák, jó iskola, és mindig van meleg étel az asztalon, de a szeretetet ez nem pótolja. Sokszor az az érzésem, hogy csak kényszerből és kötelességből vigyáznak rám.
– Gyere, Katerina, jó buli lesz, meglátod – kacsint rám Sofia.
– Igazad van. Menjünk – egyezek bele végül.
– Ez a beszéd, csajszi, de előbb átöltözünk, mert ebben a jó kislány szerkóban nem jöhetsz velem.
Két órával később már Pedro kocsijában ülünk, és úton vagyunk. A kocsiban Pedro két haverja is ott van, akik sokkal idősebbek nálunk, és úgy bámulnak rám, mintha most látnának először nőt az életükben.
Ahogy odaérünk és megállunk a ház előtt, már látom, hogy tulajdonképpen ez a Vibora bulija. Körbenézek, a férfiak mind ugyanazt a bandatetkót viselik, egyértelmű, hogy itt mindenki Ramirez bandájához tartozik.
– Sofia, én valami rosszat sejtek. Talán nem kéne bemennünk – kapom el a karját.
– Ugyan már, nem lesz semmi baj, Pedro itt van, ő is bandatag. Ne aggódj, nem eshet bántódásunk! – próbál nyugtatni, de én egyáltalán nem nyugodtam meg.
– Figyelj, azt hiszem, én inkább hazamegyek. Neked is jönnöd kéne.
– Tudod, mit, Katerina? Azt hittem, belevaló csaj vagy, de tévedtem. Kislány vagy még. Jobb is, ha hazamész! – vágja rá mérgesen.
– Ez most komoly? És mégis, hogyan menjek haza?
– Majd Horhe hazavisz.
– Kicsoda?
– Pedro haverja, jó fej! Ő majd hazavisz – mutat egy nagydarab férfira.
A szemem végigfut a tetovált férfin, és egyáltalán nem tűnik jó ötletnek, hogy vele menjek haza, ugyanakkor egyedül nekivágni az éjszakának még rosszabb ötlet, így belemegyek. Beszállunk az autóba Horhéval, és elindulunk hazafelé. Egy kis idő múlva feltűnik, hogy nem arra az útra kanyarodunk, amerről jöttünk.
– Horhe, szerintem nem erre kell jönnünk.
– Nyugi, kislány, csak beugrunk hozzám, megígértem a fiúknak, hogy viszek még piát. Ugye nem gond? – kacsint rám.
– Nem – mondom, mert mi mást is mondhatnék, hiszen az ő kocsijában ülök.
A fenébe! Miért is hallgattam Sofiára?
Késő este van már, amikor megállunk egy roskadozó kunyhó előtt. Horhe leállítja a motort.
– Jobb lenne, ha bejönnél velem, mert nem igazán biztonságos egyedül a kocsiban.
– Nem, inkább megvárlak idekint – válaszolom, mert van valami Horhe tekintetében, ami bizalmatlanná tesz.
– Figyelj rám, kislány a kocsit nem lehet bezárni, úgyhogy jobb, ha velem jössz. Hidd el, ez nem az a környék, ahol biztonságos az ilyen szép kis szenyoritáknak egyedül maradni. Bízz bennem, pár perc az egész, csak összeszedem a piákat és már húzunk is tovább – mosolyog rám.
Gyorsan átgondolom, és magamban arra jutok, hogy Horhénak igaza van. Mégiscsak biztonságosabb vele maradnom, mint itt kint egyedül.
– Jól van, bemegyek veled.
Kiszállunk a kocsiból Horhéval, és bemegyünk a házba. Ahogy beérünk, az orromat megcsapja a bűz. A házban félhomály van, egy rozoga asztal áll középen, rajta rengeteg üres üveg és cigarettacsikkek. A sarokban egy koszos matrac hever, körülötte szintén üres üvegek és használt injekciós tűk. A hely büdös, koszos, és rettentően nyomasztó. Már nagyon rossz ötletnek tűnik, hogy itt maradjak kettesben Horhéval.
– Azt hiszem, jobb, ha mégis kint várlak meg. – Elindulok a kijárat felé, de akkor Horhe hátulról elkap.
– Mit akarsz, Horhe? Mit csinálsz? – kérdezem tőle riadtan.
– Nyugi, kislány, jó lesz, csak lazulj el – suttogja a fülembe, miközben elkezd visszafelé vonszolni a konyhába.
– Engedj el! – sikítom, ahogy leszorít az asztalra.
– Maradj csendben! – parancsol rám, miközben a szoknyámat húzza fel.
– Kérlek, Horhe, ne csináld! – könyörgök neki.
[Az eredeti kéziratban itt szexuális erőszakkal fenyegető, explicit párbeszéd következik.]
– Istenem, segítsen már valaki! – sikítom.
Hirtelen kivágódik az ajtó, és valaki leszedi rólam ezt a férget.
– Főnök, én…
– Kussolj, a kurva anyádat! – ordítja egy hang a hátam mögött, majd hatalmas csattanást hallok.
Amikor megfordulok, az a féreg a földön fekszik, velem szemben pedig ott áll ő, Miguel Ramirez! A szemem végigfut rajta, hatalmas ember, és csupa izom. A szeme fekete, de az írisze körben barna, és az összhatás így olyan, mintha a szeme izzana. Olyan, mintha egyenesen a pokolból jött volna. Egy pillanatra rám néz, majd felhúzza a földről azt a férget, és az asztalra csapja, pont úgy, ahogy én voltam az előbb.
[Az eredeti kéziratban itt Horhe elleni explicit szexuális erőszak és annak párbeszéde következik.]
A férfi megragad a karomnál fogva, és bevonszol a hátsó szobába.
– Most mi lesz, mi fog történni? – kérdezem idegesen a férfitól, de nem válaszol, csak leültet az ágyra.
El sem hiszem, hogy ez velem történik. Csak ülök ott némán, és rettegek attól, ami rám vár. Miguel Ramirez híres a kegyetlenségéről, fékezhetetlen dühéről. Az emberek itt, San Marthában rettegnek tőle. Mindenki tudja, milyen kegyetlen módon tartja fenn a hatalmát.
A gondolataimból egy pisztolylövés zaja zökkent ki. A mellettem álló férfira kapom a tekintetemet, akit szemlátomást hidegen hagy, hogy odakint valószínűleg épp lelőttek valakit. Meg akarom kérdezni, mi ez az egész, és hogy mi fog velem történni, de még mielőtt megszólalnék, az ajtó kivágódik.
Ramirez áll az ajtóban, és engem néz, biztosra veszem, hogy most én következem. Felugrok az ágyról, el akarok szaladni, de nem megy, a lábaim nem engedelmeskednek. Csak állok ott megkövülten, mialatt Ramirez tekintete fogva tart.
– Hagyj magunkra, Raul! – adja ki az utasítást, ahogy besétál a szobába.
Nem szól semmit, csak néz, és én valamiért továbbra sem tudok elszakadni a szemétől. Soha életemben nem láttam még ilyen szemeket. Izzanak, mintha tényleg maga az ördög lenne.
– Tudod, hogy ki vagyok? – kérdezi azon a mély, rekedt hangján.
– El Cadejo! – szalad ki a számon, de azonnal a szám elé kapom a kezem. Azt hittem, dühös lesz, hogy a gúnynevén szólítom, de nem mond semmit, sőt, mintha a szája sarkában mosoly jelenne meg, bár nem hiszem, hogy ez az ember képes lenne mosolyogni.
Közelebb jön, majd leül a sarokban lévő rozoga kanapéra.
Lehajtom a fejem, mert nem tudok tovább a szemébe nézni, rettegek, és halálra vagyok rémülve. Nem tudom, mi lesz most velem. Ramirez megmentett Horhétól, de tőle ki fog megmenteni?
– Elmondanád, hogy mi a jó fenét keresel itt, Angyal?
Összerezzenek a mély hangja hallatán. Nem tudok megszólalni, egyszerűen nem jön ki hang a számon. Arra sem figyelek fel, hogyan hív, csak a kérdések cikáznak a fejemben. Nem értem, hogyan került ide Ramirez a semmiből. Miért ölte meg miattam az emberét? És mit akar velem tenni?
– A válaszodra várok! – szólal meg türelmetlenül, miközben a pisztolyáról törli le Horhe vérét.
Úgy érzem, mindjárt hányni fogok. Hogy a jó francba kerültem ilyen helyzetbe? Itt vagyok egy szobában magával az ördöggel, és a kezében van az életem.
Próbálok mély levegőt venni, hogy lenyugtassam magam, és hogy ne ájuljak el itt rögtön. De hang továbbra sem jön ki a számon, és ezen most nem segít, hogy Ramirez folyamatosan engem bámul, és nem tűnik boldognak. Sőt, mintha egyre dühösebb lenne. Leteszi a fegyvert a kanapéra, majd feláll és elindul felém.
– Feltettem egy kérdést, és még mindig nem kaptam rá választ. Mit kerestél itt Horhéval? Jártál már itt máskor is? – kérdezi, és a hangja egyre ingerültebb.
Hátrálni próbálok, de nem sok sikerrel, mert a hátam pár lépés után a falnak ütközik. Ramirez fölém tornyosul, az erek csak úgy dudorodnak a nyakán, az orrlyuka pedig kitágult. Dühös, ez egyértelműen látszik rajta.
– Válaszolj, Angyal, mi a tökömet keresel ennek a féregnek a házában?! – förmed rám.
– Én… szóval… ma van a szülinapom, és Sofia, a barátnőm elhívott egy buliba, de amikor odaértem, megijedtem, és meggondoltam magam. Haza akartam menni. Sofia bemutatott Horhénak, és azt mondta, ő majd hazavisz. Ezért beszálltam a kocsijába, de ahelyett, hogy hazavitt volna, ide hozott – hadarom riadtan.
– Az a rohadék! – szitkozódik, majd mond még valamit, amit nem értek.
Talán azért ilyen feldúlt, mert miattam megölte az egyik emberét. Bár hogy miért tette, még mindig nem értem.
Felnéz a plafonra, nagyot sóhajt, majd rosszallóan megrázza a fejét.
– Tudod, ez nem az a környék, ahol biztonságos kislányoknak csavarogniuk.
A hangjából mintha kicsengene valami aggódás, de az lehetetlen. Miért aggódna értem Ramirez?
Oldalra hajtja a fejét, és alaposan végigmér.
– Főleg, ha így öltözöl fel! – mutat a ruhámra.
Bár a tekintete kemény, mégis van valami benne, ami miatt nem bírom levenni róla a szemem.
– Megölte Horhét, de nem értem, miért – kérdezem remegve. Talán jobb lenne, ha nem kérdezősködnék, de sehogy sem megy a fejembe, miért segített rajtam.
– Mert senki nem nyúlhat büntetlenül ahhoz, ami az enyém – válaszolja, majd hatalmas kezével gyengéden megsimogatja az arcom.
Meg akarom mondani neki, hogy nem vagyok az övé, de összezavar ezzel a gyengéd mozdulattal.
Magam sem értem, miért, de forróság fut végig a testemen az érintésétől. Nem szól semmit, csak néz, én pedig ismét a hatása alá kerülök azoknak a démoni szemeknek. Hallottam már Ramirez karizmatikus személyiségéről, hogy szinte megbabonázza a nőket, de azt hittem, ezek csak túlzások, most viszont már tudom, hogy minden igaz, amit róla hallottam. Egészen közel hajol hozzám, érzem testének melegét. A tekintete ellágyul, ahogy a szemembe néz, és ettől az én félelmem is kezd eltűnni, és a helyét átveszi valami furcsa, kellemes bizsergés a gyomromban, amit eddig még nem tapasztaltam. Megfogja göndör, szőke hajamat, és az ujjára tekeri.
A hajammal játszik, majd elmosolyodik.
– Gyönyörű vagy. Már majdnem kész nő – suttogja halkan. Visszafojtom a lélegzetem, ahogy ujjával végigsimítja a számat. Gyengéden megfogja az állam, aztán felemeli, majd egészen közel hajol hozzám, azt hiszem, meg fog csókolni, de egy hajszálnyira a számtól megáll.
– Nem most, és nem itt – sóhajtja, majd hátrébb lép. Visszamegy a kanapéhoz, felveszi a fegyverét, és elindul az ajtó felé. Megkönnyebbülést kéne éreznem, amiért nem nyúlt hozzám, mégis valami fura módon inkább csalódást érzek. Az ajtóhoz érve megáll, de mielőtt kimenne, még visszanéz.
– Még egyszer meg ne lássalak ezen a környéken, mert kénytelen leszek az apád helyett én elfenekelni azt a formás kis seggedet. Remélem, világos voltam! – mondja határozottan.
– Igen – nyögöm ki nagy nehezen.
– Helyes – kinyitja az ajtót, majd kikiabál. – Raul, vidd haza a lányt.