Ránézek az órára, délután kettő. Apám hangját hallom, meg anyám jajveszékelését. Mi a franc van már megint? Mérgelődöm, ahogy próbálok kikászálódni az ágyamból. Tegnap sokáig kimaradtam, mert Abdullah unoka testvérem partit rendezett. Meg kell hagyni, unokatestvérem megadja a módját, ha buliról van szó. Volt ott minden: európai luxusprostik, szerencsejáték, drog, pia, természetesen illegálisan, hiszen Szaúd – Arábiában minden tilos.
Mióta apám visszarendelt Amerikából, nem tudok magammal mit kezdeni.
Gyűlölöm az itteni életet, a bezártságot, a szabályokat. Felkapok egy melegítőnadrágot, és leszaladok az emeletről, mert apám hangja egyre jobban emelkedik anyám jajveszékelésével együtt.
Ahogy belépek a nappaliba, apám azonnal elkezd cseszegetni.
– Végre felébredt a fiatalúr!
– Neked is jó reggelt, apám – eresztek meg felé egy gúnyos mosolyt, majd leülök a kanapéra, és az asztalon lévő gyümölcsöstálból kezdek el szemezgetni.
– Jó reggelt? – emelkedik apám hangja. – Délután kettő óra van, fiam, és te most kelsz fel! Kihagytad az imákat, nem jöttél be az irodába, ráadásul így jössz le közénk félmeztelenül. Egyáltalán nem vagy tekintettel ránk, pedig megmondtam, hogy előttem takard magad. Rosszul vagyok, ha meglátom azokat a tetoválásokat a testeden! – ordítja magából kikelve.
Na igen, témánál vagyunk!
Apám mindig kiakad, ha meglátja a tetoválásaimat. Nem is tudom, mikor csináltattam az elsőt, talán tizenöt éves koromban, de arra emlékszem, hogy azért, mert tudtam, apám ki fog akadni, ha meglátja. Aztán megtetszett, és már nem volt megállás, mára az egész felsőtestem, a két karom és a két lábam is tele van tetoválásokkal. Még szerencse, hogy a hivatalos szaúdi viselet, a thobe eltakarja az egész testemet, így a szűkebb családtagokon kívül nem igazán tud senki a tetoválásaimról.
– Tarek! Figyelsz te rám! – ordít ismét apám. – Hol voltál tegnap?
– Abdullahhal, miért, mi a probléma? – vonom meg a vállam.
– Abdullahot ma reggel letartóztatták! A vallási vezetők már rég figyelték őt és a társaságát. Tudták, hogy illegális partikat ad, és tegnap rajta csaptak.
Gyorsan végigpörgetem a fejemben a tegnap estét, mármint amire vissza tudok emlékezni. Én olyan hajnali egy tájba elmentem a buliból az egyik haverral két kurva társaságában. Kivittük őket a sivatagba egy kis szórakozásra.
Egészen addig rohadt jól szórakoztam, míg az egyik kis kurva fel nem
dühített, mert nem akarta azt csinálni, amit parancsoltam neki, így otthagytuk őket a sivatagban. Aztán hazajöttem.
– Nincs semmi mondanivalód? – néz rám kérdőn apám.
Megvonom a vállam.
– Most mit mondjak, Abdullah tudta, mit csinál? Benne volt a pakliban, hogy lebukhat – válaszolom, mert nem igazán értem, mit akar ebből kihozni.
Apám arca eltorzul a dühtől.
– Abdullah megmondta a vendégei névsorát. Te is rajta vagy a listán!
A rohadt életbe, az a szemét! Feldobott! Bár mit vártam tőle, fordított esetben én is menteném az irhámat.
– Jól van, apám, nyugodj meg, az ő szaván kívül nincs más bizonyíték, csak egy jó alibi kell, és a mutavák nem tehetnek semmit.
Apám feje most még vörösebb lett az idegtől.
– Á, tényleg, fiam? Nem is tudom, miért csinálok olyan nagy ügyet ebből az egészből! – kérdezi gúnyosan, majd közelebb jön hozzám, talán nem akarja, hogy anyám hallja, amit mondani fog.
– Csak hogy van itt még valami, a sivatagban találtak két európai nőt!
Felugrok a kanapéról, mert eddig nem izgatott a dolog, de most kezdek ideges lenni.
Bassza meg! Biztos az a két kurva lesz a buliból.
– Halottak? – kérdezem idegesen, és most nem is tudom, melyik válasz nyugtatna meg igazán.
– Nem, Tarek, beszállították őket a kórházba, és miután magukhoz tértek, feljelentést tettek! – ordítja apám, anyám meg azonnal elkezd jajveszékelni.
Mind a ketten figyelmeztetőn ránézünk, mire csendben marad. Apám int neki, hogy hagyjon most magunkra, én meg a szememmel követem anyámat, ahogy elindul kifelé a szobából. Mikor kiér, visszafordulok apámhoz.
– Hiszen nem tudják a nevem! Nem szoktam a kurváknak bemutatkozni – próbálom magamat és apámat nyugtatni.
– Nem is kell! Ezek itt lebuktatnak, olyanok, mint a stigmák – mutat a testemen lévő tetoválásokra. – Azok a nők beismerték, hogy részt vettek Abdullah buliján. Azt is elmondták, hogy a partiról két férfival távoztak, és az egyikük tele volt tetoválásokkal, szerinted meddig tart a mutaváknak rájönni, kiről beszéltek.
Apám felsóhajt.
– El kell menned egy időre ebből az országból!
Na végre, valamiben egyetértünk!
– Visszamegyek Miamiba – válaszolom, mire apám arca újra eltorzul.
– Megtiltom! Nem mész vissza Amerikába! Elég ebből a pusztító életből, amit élsz! Gyerekkorod óta csak rombolsz magad körül! Mi van veled, Tarek?
A legjobb iskolákba járattalak és mindent megkapsz tőlem, amit csak akarsz. Elkap az indulat, mert nem hiszem el, hogy apám tényleg azt gondolja, milyen jó volt hozzám.
– Ne kezdjük el ezt, apám! Tényleg azt várod, hogy megköszönjem, hogy tizenkét éves koromtól elszakítottál a családomtól. Beraktál egy bentlakásos iskolába. Nem érdekelt, akarom-e, vagy hogy milyen egy idegen országba egy teljesen más kultúrába beilleszkedni. De én alkalmazkodtam!
Az akaratodon kívül kinyitottál előttem egy világot, a szabadság világát, majd tizenöt év után visszarendelsz ide ebbe a szabályokkal és megkötésekkel teli országba, és elvárod, hogy még vágjak hozzá jó képet! Hát engem rohadtul nem érdekel ez az ország, a kultúra, és semmi, ami itt van, vissza akarok menni Miamiba, és élni azt az életet, amit már ott kialakítottam! – kiabálom felháborodottan.
Látom, hogy apám feje vörös lesz, az erek meg csak úgy dudorodnak a nyakán.
– Az életedet, Tarek! Milyen élet az! – ordítja magából kikelve. – Elfelejted, hogy onnan is menekülnöd kellett, a drog és az alkohol elvette az eszedet. Ha a családod nem lenne ilyen befolyásos és nem segített volna rajtad, most a sitten rohadnál. Annak a lánynak és a családjának súlyos milliókat fizettem, hogy visszavonják a feljelentést ellened. És még jó pár milliót a rendőrségnek, hogy eltűnjenek a drogok a házadból. Úgyhogy ne próbáld meg itt áldozatként beállítani magad, és főleg ne merj számon kérni, mert gyerekkorod óta csak a szarból húzlak ki, de most már elegem van, azt teszed, amit mondok, vagy leveszem rólad a kezem. Megértettél, fiam?!
Nem szólalok meg, mert forr bennem az indulat, és tudom, olyat mondanék, amit talán később megbánok, így a hallgatásomat apám beleegyezésnek veszi, és most nyugodtabb hangon folytatja:
– Rendben! Tehát, fiam, beszéltem Hasszan bácsikáddal, és oda fogsz menni hozzá dolgozni Magyarországra.
– Tessék? Magyarország! Mit képzelsz? Elmúltam huszonhét, felnőtt férfi vagyok, nem egy szaros gyerek! Nem mondhatod meg, mit tegyek vágok vissza ingerülten, mert most rohadtul felhúztam magam.
Most komolyan azt hiszi, majd engedelmesen bólogatok, és hagyom, hogy beleszóljon az életembe.
– Tarek, azt hiszem, félreértettél valamit! Ez nem egy választható opció. Vagy elmész Magyarországra, és megpróbálsz ember módjára élni, vagy leveszem rólad a kezem, és én magam adlak át a mutaváknak.
Olyan határozottság árad belőle, hogy magam is elhiszem, képes lenne átadni a vallási rendőrségnek. Gyorsan átgondolom a helyzetet, és arra jutok, az a legjobb, ha most belemegyek apám kérésébe, elvégre mindenhol jobb, mint Szaúd-Arábiában. Aztán egy kis idő múlva úgyis lecsillapodik az öreg, és akkor visszamegyek Miamiba.
– Jól van, apám! És mikor akarod, hogy induljak?
– Holnap! Már minden készen áll, a bácsikád vár téged – válaszolja olyan elégedetten, mintha megnyert volna egy csatát.
Másnap reggel útban vagyok Magyarország felé. Apám kölcsönadta a magánrepülőjét, mert tudja, mennyire gyűlölök bármilyen légi társasággal utazni. Ha mégis rá kell szánnom magam, akkor kibérelem az egész első osztályt, ugyanis nem szeretem, ha az emberek belebámulnak a képembe.
A repülőn ülve végigpörgetem magamban, mit tudok Magyarországról… – hát kurvára semmit. Valahol Európában van, ezt is csak tegnap mondta apám. Azt tudom, hogy Hasszan bácsi már régóta ott él. Valami agrárcéget vezet vagy ilyesmit, mondjuk rothadtul nem érdekel. Azt viszont tudom, hogy nem nagyon jár haza a feleségeihez, gondolom, ő sem rajong ezért az
országért, legalább lesz valami közös bennünk. Két unokatestvérem is ott van vele, Ali unokaöcsémet bírom, jó gyerek, Nasszert viszont ki nem állhatom, már gyerekként is utáltam, folyton rivalizált velem. Emlékszem, hogy kiakadt, amikor rájött, hogy kezelgetem a húgát. Maha Amerikában tanult, és egy bulin találkoztunk, nem igazán érdekelt, de amikor megtudtam, hogy ő Nasszer húga, előjött belőlem a vadászösztön. Na, nem kellett sokáig erőlködnöm, hamar becserkésztem, igaz, megdugni nem tudtam, de így is sok mindent csináltunk, amit meg is örökítettem egy videón, és elküldtem Nasszernek, hadd lássa, milyen jó kezekben van a húga.
A gondolataimból a telefonom csörgése zökkent ki. Ránézek a kijelzőre: LEILA.
– Megmondtam, hogy ne keress! – szólok barátságtalanul a telefonba.
– Igen, tudom, de anyám mondta, hogy ma elhagyod az országot.
– Így van! Mi van, csak nem érzékeny búcsút akarsz venni? – gúnyolódok.
– Tarek, miért vagy ennyire bunkó? – hallom, ahogy a hangja elcsuklik.
Remélem, nem kezd itt sírni nekem!
– Jól van! Elintézted, amit megbeszéltünk? Kerestél orvost? – érdeklődöm, de a válasz csak néma csend. – Leila! – kiabálok rá.
– Arra gondoltam, hogy talán másképp is megoldhatnánk… szóval, ha elvennél, akkor nem lenne semmi gond.
– A rohadt életbe, Leila! Te csak ne gondolkozz! Keress egy kurva orvost,és vetesd el azt a gyereket, mielőtt késő lesz. Nagyon jól tudod, hogy az életeddel játszol!
– De Tarek, ha elvennél, nem lenne semmi baj, ígérem, meghagyom a szabadságodat, azt tehetsz, amit csak akarsz, és amúgy is mi mindig jól elvoltunk. Kérlek, gondold át!
– Ezt nem hiszem el! Tényleg nem fogod fel, hogy nem veszlek el! Nézd, elszórakoztattuk egymást, amíg otthon voltam, de soha nem áltattalak, hogy elveszlek. Te pont olyan tisztában voltál vele, mint én, hogy kettőnk között soha nem lesz semmi.
– Tarek, miért vagy ennyire konok? – csuklik el a hangja.
– A rohadt életbe, Leila, azért, mert nem szeretlek, és mert nem kötelességem semmit tenni. Adtam elég pénzt neked, hogy el tudj, mindent rendezni, úgyhogy részemről lezártam az ügyet – válaszolom, majd kinyomom a telefont.
Ezt nem hiszem el, hogy még Leila is csak bonyolítja az életemet. Nagyon remélem, hogy felfogta, amit mondtam neki, és elintézi az orvost. A saját érdekében.
– Uram, megadná az úti célt? – kérdezi a pilóta.
– Ibiza – válaszolom, és hátradőlök a székben.
Magyarország még várhat, muszáj lazítanom!