Colton

Nem hiszem el, hogy beengedtem egy hajléktalant a lakásomba.
Tutira nem vagyok normális!
De amikor azt mondta, hogy már öt éve az utcán él, megsajnáltam. Olyan fiatal és törékeny, vajon mi történhetett vele, hogy az utcán kell élnie.
Mindegy, ez nem az én problémám!
Holnap elmegy és mindenki folytatja tovább az életét. Levetkőzök, ledobom magam az ágyra. Behunyom a szemem, és egy gyönyörű barna szempár mered rám. Elisabeth, milyen édes név csakúgy, mint a név tulajdonosa, édes, de teljesen lökött – mosolygok magamba.
Mi a franc van velem! Miért gondolok megint rá?
Várjunk csak, mi van, ha ez az egész egy rohadt nagy átverés, és a kiscsaj épp most pakolja ki a házat. Lehet, hogy segítője is van. Persze hogy van, egyedül nem élhette túl az utcát. Biztos valami helyi banda tagja, és őt küldik előre feltérképezni a helyet. Logikus, melyik pasi tudna egy ilyen bájos pofinak ellenállni. Azokkal a hatalmas őzikeszemekkel és azokkal a telt ajkakkal, amik úgy csábítanak, mint az édes eper. Legszívesebben falnám és habzsolnám…
Basszus, mi van velem! Ennyire nem lehetek kanos! Koncentrálj a lányra, Colton! A lányra!
Felkapok egy pólót és elindulok a vendégszoba felé. Benyitok a szobába. Az éjjeliszekrényen a kislámpa világít, de az ágy teljesen üres és érintetlen!
Tudtam! Az a kis tolvaj!
Aztán meglátom őt a földön, összekuporodva alszik, akár egy kismacska. A látványtól egyszerre melegszik fel és facsarodik össze a szívem! Közelebb megyek, majd leguggolok hozzá. A pólóm van rajta, a haja nedves, ezek szerint lefürdött. Végignézek rajta, és most látom csak igazán, milyen gyönyörű is ez a lány. Valamiért késztetést érzek rá, hogy megsimogassam. Talán mert most olyan védtelen. Végigsimítom a kezem a haján, mire a lány szeme azonnal kipattan.
– Mit akar tőlem? – Az arca akár egy riadt őzikéé.
– Nem akartalak megijeszteni – nyugtatom. – Csak meg akartam nézni, hogy minden rendben van-e.
A lány nem válaszol, csak néz a riadt szemekkel. Látszik rajta, hogy rohadtul fél, és hogy nem bízik bennem. Mondjuk megértem, ki tudja, min mehetett keresztül az utcán.
– Miért nem az ágyban alszol? – kérdezem tőle.
– Mert azt szeretem, ha kemény – vágja rá, nekem meg azonnal, megrándul a farkam.
Baszki! Ez a lány tényleg ennyire ártatlan, vagy csak fel akar húzni! Mert ha az utóbbi volt a célja, jó úton halad.
– Ugye csak szórakozol velem?
– Nem, tényleg így van, túl régóta élek az utcán, és már megszoktam a földet. Ez az ágy túl puha.
A szavai kijózanítanak és szíven ütnek. Milyen igazságtalan az élet, hogy egy ilyen fiatal és gyönyörű lánynak az utcán kell élnie.
– Jól van, ha neked így kényelmes, akkor aludj csak a földön. De én azért megpróbálnám azt az ágyat, szerintem tetszene – kacsintok rá, mire elmosolyodik!
Csodaszép a mosolya!
– Igen, talán igaza van – sóhajt fel, miközben az ágyat szuggerálja.
– Jól van, Elisabeth, akkor én megyek! – felállok és elindulok az ajtó felé.
– Lizi – szólal meg.
– Tessék? – Megfordulok, és a bájos hang tulajdonosa felém tart.
A szemem egyből végigfut rajta, a látvány nagyon is tetszik. Bár a pólóm hatalmas rá, a térdéig lelóg, mégis ki tudom venni a formás kis alakját.
– Szólíts Lizinek, ez a nevem – nyújtja felém a kezét.
– Rendben. Az én nevem pedig Colton Davis – fogadom a kézfogását, és magamban örülök, hogy újra hozzáérhetek a puha bőréhez.
– Tudom – vágja rá. – Megnéztem, amikor az igazolványát kerestem a pénztárcájában – magyarázkodik. Nem válaszolok, csak a fejemmel biccentek, mert nem tudok elszakadni a szemétől, szinte megigéz vele. Istenem, micsoda szempár!
Vajon tudja ez a lány, mit vált ki a férfiakból?
A keze még mindig a kezemben van. Egyszerűen nem tudom elengedni. Csodálatos érezni a meleg, puha bőrét a tenyeremben.
Hihetetlen, milyen selymes a bőre, mintha nem is az utcáról jött volna. Kíváncsi lennék, hogy vajon mindenhol ilyen puha és selymes?
Teszek felé egy lépést, de ő azonnal hátrál egyet, és kihúzza a kezét a kezemből.
– Akkor jó éjszakát, Colton Davis!
Ahogy kimondja a nevem, megint túl szorosnak érzem magamon a nadrágot.
Azért ennyire gyorsan nem szoktam begerjedni!
– Neked is – válaszolom, majd gyorsan kifordulok a szobából, mielőtt még meglátja, milyen hatással van rám.
Reggel álmosan kelek, és persze álló farokkal. Egész éjszaka csak Lizi járt a fejemben. Rég volt már, hogy így begerjedtem egy nőre. Éjszaka vagy ezerszer lejátszottam, hogyan élvezném ki a gyönyörű testét. Mocskosabbnál mocskosabb gondolatok futottak végig az agyamon, hogy mit tudnék vele csinálni. De ez a lány nem olyan fajta, mint akikhez én szoktam. Ő túlságosan félénk és ártatlan. Talán pont a tisztasága az, ami elbűvöl. A nők, akik körülvesznek, általában nem haboznak megszerezni, amit akarnak. Felüdülés a sok önző és megjátszós nő után találkozni egy ilyen tiszta gyöngyszemmel. Még mindig nem hagy nyugodni, hogy egy ilyen gyönyörű lány, hogy kerülhet az utcára.
Felveszek egy melegítőnadrágot, és átmegyek a vendégemhez. Kíváncsi vagyok, megfogadta-e a tanácsomat és az ágyban aludt, vagy inkább a földet választotta. Benyitok, de a szobában nem találok senkit, viszont azt örömmel látom, hogy az ágyat használta az éjjel.
De vajon hol lehet?
Elindulok lefelé a lépcsőn. A konyha felől finom illat terjeng, és zene szól a rádióból. Bemegyek a konyhába, és csodás látvány fogad.
A konyhapulton palacsinta gőzölög, Lizi pedig nekem háttal épp nagyon rázza azt a formás kis fenekét, miközben derékig a hűtőbe keres valamit.
Nem mondom, ezt a látványt el tudnám viselni minden reggel.                  Nagyon tetszik a műsor, így csak nekidőlök az ajtófélfának és figyelem, ahogy felszabadultan rázza magát a zene ritmusára. Még soha nem volt rá példa, hogy reggel egy nő legyen a konyhámban, vagy egyáltalán a házamban. Eddig mindig kínosan ügyeltem rá, hogy egy nő se töltse nálam az éjszakát, de Lizi jelenlététől jobb kedvem támad. Van valami ebben a lányban, ami magával ragad. És most nem a gyönyörű kerek fenekére gondolok vagy a telt ajkára.
Bár igaz, hogy mind a kettőt szívesen falnám.
– Jesszusom! – kiállt fel, ahogy megfordul és meglát. – Én csak reggelit készítettem, mielőtt elmegyek – magyarázkodik.
Csak mosolygok, és figyelem, ahogy az ajkát harapdálja zavarában.
Tetszik, mikor zavarban van!
Ő is végigmér, a szeme megakad a felsőtestemen, de gyorsan el is kapja a fejét.
– Köszönöm a reggelit – töröm meg végül a csendet, majd leülök a konyhapulthoz.
– Szívesen! Gondoltam, örülne neki!
– Jó gondolat! Örülök! A reggelinek és a kis táncodnak is – teszem még hozzá, mire Lizi arca megint elvörösödik.
Nagyon édes!
– Azt hittem, egyedül vagyok, nem vettem észre, hogy maga már itt van. Én csak szeretek zenét hallgatni meg táncolni.
– Igen, azt láttam – felelem, és egyből elém jön, ahogy azt a kerek fenekét rázza. Megkenek egy palacsintát, és elkezdem enni.
– Nagyon finom – dicsérem. – Gyere, egyél te is. Kihúzom a mellettem levő széket, de ő csak elvesz pár palacsintát, majd visszasétál a konyhaszigethez, és törökülésbe felül a pultra.
– A szék kényelmesebb lenne, nem gondolod? – mutatok a mellettem levő székre.
– Nem, köszi, jó ez így nekem – válaszolja, és közben úgy tömi magába a palacsintát, mint aki már hetek óta nem evett.
Elgondolkodok, vajon mikor ehetett utoljára.
– Mondd csak, hogy kerültél az utcára? Hol van a családod? Nincs senki, aki befogadott volna? – faggatom.
Lizi arca elkomorodik, pár percig csak bambul maga elé, mintha máshol járna.
– A szüleim meghaltak. Mást meg nem ismertem, így maradt az utca.
– Sajnálom. Biztos kemény lehet az utcán élni – mondom, mire
Lizi rám kapja a tekintetét és egy pillanatra szomorúság villan meg a szemében.
– Van annál rosszabb hely is! – mondja, és a szavai megdöbbentenek.
Mi lehet az, ami még az utcánál is rosszabb.
– Ugyan már, ezt nem hiszem. New York utcái még nappal is veszélyesek, nemhogy éjszaka, pláne nem egy fiatal lánynak. Rettentően nehéz életed lehet!
– Hát az élet már csak ilyen. Akár egy lengőajtó – vonja meg a vállát.
– Egy lengőajtó? – kérdezek vissza, mert nem igazán értem, mire gondol.
– Pontosan! Sosem tudod, honnan nyílik, de mindig pofán talál.
– Hát ez egy elég érzékletes hasonlat volt – nevetek fel, mire ő is elkezd mosolyogni.
– Igazából ezt Ray szokta mondogatni.
– Ray? Ő kicsoda? A fiúd? – érdeklődöm, és valamiért zavar a gondolat, hogy Lizinek férfi lehet az életében.
– Ugyan már, nekem nincs fiúm – háborodik fel. – Tudja, én a pasikkal úgy vagyok, mint a zsiráfokkal! – Töm magába egy újabb adag palacsintát.
Értetlenül nézek rá, mert nem igazán tudom követni ennek a lánynak a gondolatait. Nem értem, mit hadovál itt össze nekem a zsiráfokról. Azt hiszem, ő is látja a zavaromat, mert elkezdi magyarázni.
– Tetszik, tetszik, de otthonra azért nem kéne. Haszontalanok.
Felnevetek.
Ez a lány teljesen lökött, de bitang édes közben!
Figyelem, ahogy már vagy a hatodik palacsintát tömi magába, és közben nem hagy nyugodni a gondolat, ki lehet az a férfi, akiről Lizi beszélt.
– Na és kicsoda ez a Ray?
– Ray egy vén csataló volt. Ő vigyázott rám, amikor az utcára kerültem. Felkarolt és segített túlélni. Megosztotta velem a fekhelyét, cserébe én megosztottam vele a kaját, amit összekoldultam.
– Értem! Olyan volt, mintha az apád lett volna – állapítom meg, mire Lizi szeme összeszűkül.
– Nem! Nem volt olyan! Együtt csöveztünk, ennyi! – feleli ingerülten, majd leugrik a konyhapultról, én meg nem igazán értem, min húzta így fel magát.
– Azt hiszem, épp elég ideig raboltam az idejét. Tudja, maga igazán rendes pasi! Kösz mindent! – áll meg előttem, majd kinyújtja a kezét.
– Ugyan már, nem tettem semmit! – felelem, miközben fogadom a kézfogását.
– Magának talán semmi, de az én világomban ritka, ha emberként kezelik a magamfajtát, és nem csak egy koszos hajléktalant látnak benne – válaszolja, nekem meg összeszorul a szívem. Magam sem értem, mi van velem, de megérintett ez a lány. Az ereje, a szépsége, a kedvessége – egyszerűen nem akarom, hogy elmenjen, és mielőtt józanul átgondolnám, már mondom is.
– Maradj itt velem.
– Tessék? Ezt mégis hogy gondolja? – kérdezi döbbenten.
Én sem értem, mi ütött belém. De nem tudom őt elengedni, főleg nem vissza az utcára.
– Ellakhatnál a vendégszobában. A többit meg majd kitaláljuk menet közben – felelem, mire Lizi hatalmas barna szeme összeszűkül.
– Na ide figyeljen! Lehet, hogy nincs semmim, de önbecsülésem az van! Én nem fekszem le…
– Várj, nem úgy gondoltam, félreértesz – szakítom félbe.
– Igazán, akkor mégis hogy gondolta az előbbit – von kérdőre.
Látom rajta, mennyire bizalmatlan.
– Itt maradhatnál a lakásban, mint a… mint a bejárónőm.
Lizi karba teszi a kezét maga előtt, és gyanakvóan néz rám.
– Azt hittem, az ilyen gazdag pasasoknak van bejárónőjük.
– Igen, ez így van, de az enyém nemrég mondott fel és még nem volt időm újat keresni – válaszolom neki, ami félig-meddig igaz is, mert az előző bejárónőmet, Marthát elbocsátottam, miután hogy úgy mondjam, túlléptük a főnök-beosztott viszonyt. Amivel persze nem lett volna baj, ha Martha nem gondol többet a dologba. Szóval mind kettőnknek úgy volt a legjobb, ha elbúcsúzunk egymástól. Igaz, az ügynökség már szerzett egy újabb házvezetőnőt, de Lizit szívesebben látnám minden reggel a konyhámban. Főleg, ha táncol is hozzá.
– Nem is tudom. És mégis, mit kéne csinálnom? Mert itt nem lesz semmiféle etyepetye, arról ne is álmodjon!
Hú de bizalmatlan!
– Nyugi, kislány! Azt megoldom máshogy! Hidd el, a nők terén nincsenek problémáim – válaszolom, mire Lizi hosszan végigmér.
– Na jó, ebben mondjuk lehet valami. Nem tűnik annak a fajtának, akinek problémát okozna egy nő felszedése.
Elmosolyodom.
– Örülök, ha így látod…
– Persze ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne valami hátsó szándéka.
Ismerem én a dörgést, az ilyen magafajta gazdag fószerek azt hiszik, mindent megtehetnek, de figyelmeztetem, ne is próbálkozzon semmivel, különben…
– Különben mi lesz? – kérdezem, mire Lizi ökölbe szorítja a kezét és beleöklözik a tenyerébe.
– Különben a törött kezével fogja törölgetni a törött orrát. Na, ehhez mit szól? – vágja rá harciasan.
– Mondd csak, te mindenkit megfenyegetsz, aki segíteni akar rajtad, vagy ez csak nekem szól? – kérdezem tőle, mire kicsit visszább vesz.
– Igaza van, elnézést! Ez csak védekező reflex. Nem vagyok hozzászokva, hogy valaki önzetlenül kedves legyen hozzám.
– Ezt megértem! De bennem megbízhatsz. Csak segíteni akarok neked – válaszolom, de Lizi még mindig gyanakvóan méreget.
– Na és miért akarna nekem segíteni? Idefigyeljen, ha ez valami csapda, és maga valami perverz alak, akkor én…
– Jesszusom, te lány! Tudod, mit? Felejtsd el! Nem fogok neked könyörögni. Ez csupán egy üzleti ajánlat volt. Nekem szükségem van egy házvezetőnőre, aki gondoskodik rólam, mos, főz, takarít. Neked pedig munkára, pénzre és lakásra, hogy ne kelljen az utcára visszamenned! Segíteni akartam, és nem kéne többet belelátnod a dologba. De mindegy, nem tartalak vissza, csinálj, amit akarsz! – válaszolom dühösen.
Hátat fordítok és tovább reggelizek.
Szeretnék neki segíteni, és örülnék, ha itt maradna, de könyörögni nem fogok!
Lizi nem mozdul. A hátam mögött áll, és remélem, azon gondolkodik, hogy elfogadja az ajánlatomat.
– Jól van! Elfogadom az ajánlatát. Egy feltétellel.
Megfordulok.
– Mi lenne az?
– A hancurléc a gatyában marad!
Hihetetlen ez a lány!
– Rendben van – nyújtom felé a kezem, mire ő is megfogja, és kezet rázunk.
– Akkor az első és legfontosabb, amit rögtön meg kell tenned, hogy abbahagyod a magázásomat, mert rohadtul idegesít.
Bár nyolc évvel idősebb vagyok nála, azért nem vagyok egy kibaszott vénember!
– Rendben, Colton! – mosolyog rám félszegen.
– Így máris sokkal jobb – válaszolom. – Egy darabig egyedül leszel, mert én dolgozni megyek. Ha még éhes vagy, akkor… – nem fejezem be, mert Lizi már tömi is magába a maradék palacsintát. Ahogy nézem őt, önkéntelenül is elmosolyodom.
– Akartál mondani valamit – kérdezi teli szájjal.
– Csak hogy felmegyek átöltözni, addig várj meg itt lent.
– Jó, persze, addig eszek még egy kis palacsintát – mondja, én meg csak tovább mosolygok azon, milyen jóízűen gyűri azokat a palacsintákat befelé.
Mikor visszaérek a konyhába, Lizi a pulton ül törökülésben, és még mindig tömi a fejét.
Hihetetlen, mennyit tud enni ez a lány? Csak tudnám, hová fér bele ennyi?
– Akkor én megyek – intek neki, mire Lizi lepattan a pultról.
– Várj, Colton, én mit csináljak, amíg nem vagy itthon?
Körbenézek a lakáson. Nem igazán tudom, mit mondjak neki, bár Lizit úgy vettem fel, mint egy bejárónőt, mégsem akarom őt rögtön az első napján befogni.
– Talán nézhetnél tv-t, ha van kedved – ajánlom fel, de látom, ez nem igazán tetszik neki.
– Én nem ezért vagyok itt! – vágja rá sértődötten. – Munkát ajánlottál és nekem szükségem van rá. Bánj úgy velem, mint egy alkalmazottal.
– Rendben! Igazad van! – felelem, és látom, hogy megnyugszik. –
A palacsintán kívül tudsz még mást is főzni?
– Persze, hogy tudok – válaszolja felháborodottan.
– Jól van! – elmosolyodom. – Akkor örülnék, ha készítenél valami finomat.
Elindulok a bejárat felé, mire Lizi utánam szól.
– Colton! Majd meglátod, nagyon elégedett leszel velem.
– Ebben biztos vagyok! – kacsintok rá, mire Lizi elvörösödik.
Rohadtul édes, mikor zavarban van.
Kimegyek az ajtón és elmosolyodom.
Már előre örülök, hogy amikor hazajövök, ez a tünemény itt fog
várni…