Ahogy a Facebook-oldalamon már említettem, amikor Tareket megalkottam, nem egy tökéletes férfit akartam írni. És nem is egy olyan arab főhőst, akinek minden döntését kizárólag a kultúrája vagy a hagyományai határozzák meg. Egy mélyebb, emberi drámát akartam kibontani.
Tarek karakterének alapjait Jean Sasson Szultána – A szaúdi hercegnő című könyve és az abban bemutatott történelmi valóság ihlette. Mindig is foglalkoztatott a kérdés: mi történik azokkal a szaúdi fiatalokkal, akiket a 70-es és 80-as években kitéptek az otthonukból, és nyugati elitiskolákba küldtek, hogy aztán hazatérve két világ között rekedjenek?
Két világ között
Tarek egy többnejű családban nő fel, az apja harmadik feleségének egyetlen fiaként. Az anyjának ő a mindene, az apai házban viszont csak az egyik a sok fiú közül. Nem az elsőszülött, nem a kedvenc feleség gyermeke, nem az örökös.
Gyerekként azt hiszi, ha elég hangosan viselkedik, ha elég sok bajt okoz, akkor végre valaki odafigyel rá. Mert a gyerekek már csak ilyenek: vágynak a figyelemre, szükségük van rá. Különösen egy olyan tradicionális arab társadalomban, ahol az apa-fiú kapcsolat mindennél fontosabb.
Csak éppen Tarek nem azt kapja az apjától, amire vágyik. Egy ilyen szigorú, szabálykövető világban nem fér bele egy „rossz” gyerek. Így ahelyett, hogy szeretetet vagy figyelmet kapna, Tarek azt éli meg, hogy ő egy folyamatos csalódás az apja és a családja számára.
Végül a megoldás drasztikus lesz: tíz-tizenkét évesen elküldik egy londoni bentlakásos iskolába. Talán azt gondolnánk, hogy egy gyereknek ez ajándék. A szabadság. Egy új élet lehetősége.
Én viszont azt gondolom, hogy egy ilyen kisfiú számára ez inkább száműzetés. Nemcsak a családját veszíti el, hanem a nyelvét, a kultúráját, az országát – és végül önmagát is.
Ha úgysem lehet szeretni…
Ahogy telnek az évek, Tarek már nem azért verekszik, mert rossz gyerek. Hanem mert a harag lett az egyetlen nyelv, amin keresztül még kapcsolatba tud lépni a külvilággal. Minden újabb csalódás csak megerősíti benne azt a hitet, hogy őt nem lehet szeretni.
És ha úgysem lehet szeretni… akkor legalább féljenek tőle.
Csakhogy ahogy Tarek felnő, ennek már egyre súlyosabb következményei lesznek.
Nem egyszerűen morcos, verekedős férfivá válik. Önző, kegyetlen dolgokat tesz, és sokszor egyáltalán nem érdekli, milyen következményekkel járnak a döntései mások számára. A nőkkel való kapcsolataiban különösen erősen megmutatkozik ez az oldala. Sokáig nem érdekli, mit éreznek, vagy mi történik velük azután, hogy ő továbblépett. Kalandként, szórakozásként, fogadásként kezeli őket, máskor pedig arra használja őket, hogy valaki máson bosszút álljon.
Leila és Latifa története ennek talán a két legkeményebb példája.
Leila esetében Tarek pontosan tudja, milyen veszélyes következményekkel járhat egy kapcsolat egy fiatal nő számára Szaúd-Arábiában. Mégsem gondol arra, mi történhet vele később. Amikor Leila teherbe esik, Tarek pénzt ad neki, hogy oldja meg a problémát, majd magára hagyja. Csak Leila tragikus halála után kénytelen először igazán szembenézni azzal, hogy az önzésének olyan következményei lehetnek, amelyeket már nem lehet visszacsinálni.
Latifa története más. Őt Tarek azért csábítja el, hogy fájdalmat okozzon a saját bátyjának. Nem érdekli, mi lesz később a lánnyal. Abban a pillanatban Latifa számára nem egy ember, akinek az életét tönkreteheti, hanem eszköz arra, hogy megbosszulja a saját sérelmét.
És nem ők az egyetlenek.
Tarek múltjában ott vannak a verekedések, a zsarolások, a drogok, a nők megalázása és olyan döntések is, amelyekkel mások életét veszélyeztette. Egyre messzebb kerül attól a kisfiútól, aki valaha csak azt akarta, hogy valaki végre odafigyeljen rá.
Ezt azért tartottam fontosnak megmutatni, mert nem akartam, hogy Tarek nehéz gyerekkora felmentse mindaz alól, amit később elkövet.
A múltja megmagyarázhatja, hogyan vált ilyenné. De nem teszi semmissé azt a fájdalmat, amit ő okozott másoknak.
Amikor felnő, már nem tud közel engedni magához senkit. Nem azért, mert képtelen a szeretetre, hanem mert retteg attól, hogy egyszer valaki ugyanúgy elhagyja, mint ahogy gyerekként a saját családja hagyta magára.
És miközben egész életében azt hitte, hogy neki nincs szüksége senkire, valójában ugyanarra vágyik, amire gyerekként: hogy valaki szeresse, és maradjon mellette.
Jázmin: A tükörkép a másik irányból
Éppen ezért lett Jázmin az egyetlen ember, aki valóban megérthette őt. Mert bár teljesen más életből érkeztek, ugyanazt az űrt hordozták a lelkükben.
Jázmin sosem ismerte az édesapját, majd elveszítette az édesanyját is. Árvaházban nőtt fel. Ő is pontosan azt élte meg, hogy nem kellett senkinek.
Ketten ugyanarról a pontról indultak, csak éppen teljesen más irányba:
- Tarek megtanulta eltaszítani az embereket, mielőtt azok elhagyhatnák őt.
- Jázmin pedig egész életében azon dolgozott, hogy annyira jó legyen, hogy végre valaki mellette maradjon.
Mindketten ugyanarra vágytak: valahová tartozni, és végre félelem nélkül szeretni.
Csakhogy Jázmin megjelenése Tarek életében nem törölheti el a múltját. És a szerelem sem változtatja meg egyik pillanatról a másikra.
Tareknek először szembe kell néznie azzal az emberrel, akivé vált, és azokkal a döntésekkel, amelyeket addig mindig olyan könnyen maga mögött hagyott.
Szaúd-Arábia, London, Miami: Ki is valójában Tarek?
Engem íróként leginkább a gyökértelenség lélektana érdekelt. Milyen emberré válik az a kisfiú, akit kiszakítanak az otthonából, és három teljesen különböző világ – Szaúd-Arábia tradíciói, London rideg fegyelmezettsége és Miami modern lüktetése – között hányódik?
Mert ha egy gyerek elveszíti a gyökereit, óhatatlanul elveszíti az identitását és a biztonságos érzelmi kötelékeket is. Tarek nemcsak otthont keresett, hanem önmagát.
És számomra ettől lett Tarek több annál a sablonos karaktertípusnál, amellyel annak idején szakítani akartam.
Nem akartam felmenteni azért, amit tett. De egyszerűen gonosz emberként sem akartam megírni. Sokkal jobban érdekelt, hogyan jut el valaki odáig, hogy már nem érdekli, milyen fájdalmat okoz másoknak – és képes-e egyáltalán visszatalálni onnan.
Sokan kérdezik tőlem, hogy Tarek jó ember-e.
Én a regény írása közben inkább azt kérdezgettem magamtól a billentyűzet felett:
Mi lett volna belőle, ha gyerekként egyszer valaki egyszerűen csak átöleli?
Ha szeretnél még olvasni a kulisszatitkokról, a könyvek és a történetek hátteréről, akkor iratkozz fel a hírlevelemre, hogy elsőként értesülhess az új blog cikkekről!
Köszönöm, hogy elolvastad,
EbonyEvans
