Megvan az a szabi utáni érzés? Amikor lassan, szinte kimerültebben, mint mielőtt elmentél volna, vonszolod be magad a munkahelyedre. És közben csak azt kérdezed magadtól: hogy a csodába mehetett el így ez a két hét?
Az egyik percben még a strandtáskámat pakoltam, és élveztem a nap meleg sugarait a bőrömön. A következőben pedig már újra az irodában találom magam, és arculcsap a rideg, neonfényű valóság. Újra a monitor előtt ülök, és 142 olvasatlan e-mail bámul vissza rám, mintha csak passzív-agresszívan számonkérnének: mégis hol voltál idáig?
Miközben próbálom visszazökkenteni a lemerült agysejteimet a jól megszokott reggeli kávémmal, akaratlanul is eszembe jutnak a gyerekkori nyarak. Amikor a szünet még hosszabbnak tűnt, mint a fagyipult előtti sorban állás a kánikulában. Amikor augusztusban még szentül hittük, hogy a szeptember egy teljesen másik, elérhetetlen galaxis.
És most? Felnőttként a hetek úgy elillannak, mint a fizetésünk huszadika után.
Nem tudtam megállni, hogy fel ne tegyem magamnak a kérdést: vajon a nyarak lettek rövidebbek, vagy mi lettünk túl elfoglaltak ahhoz, hogy egyáltalán észrevegyük őket? Miért lettünk a jelen megélése helyett az időfutás bajnokai?
Szinte átrohanunk a júliuson, és augusztus elsején már a szeptemberi teendőkön szorongunk. Mintha a folyamatos mókuskerék lenne a gyári beállításunk, a pihenés pedig csupán egy rövidzárlat a rendszerben – amit persze a főnökünk buzgón igyekszik minél előbb megjavítani.
Kíváncsi vagyok, nektek is ilyen hamar elillant a szabadság? És milyen volt a visszatérés a valóságba?
Írjátok meg kommentben, amíg le nem jár a kávészünet!
Egy könnyed csevegés az életről, a könyvekről és azokról, amik valóban számítanak!
Csatlakozz hozzánk! Iratkozz fel hírlevelemre, hogy elsőként értesülj a Két cukorral egyenesen klub legújabb cikkeiről.
EbonyEvans
