Amikor elkezdtem kidolgozni Miguel Ramirez karakterét, az első dolog, ami érdekelt, az volt: mi történik egy emberrel, ha olyan világban kell életben maradnia, ahol a szabályok egészen mások? Meddig lehet átlépni a saját határainkat anélkül, hogy elveszítenénk önmagunkat? Lehet valaki egyszerre veszélyes és védelmező? Képes lehet kegyetlenségre, miközben valaki másért az életét is odaadná? És ha igen… melyik az igazi énje?
Aztán megérkezett Angyal
Egy sötét karakter önmagában még nem történet. Kellett valaki, aki képes közel kerülni hozzá. Valaki, aki nemcsak azt látja benne, amit a külvilág. Angyalt viszont nem azért akartam megalkotni, hogy „megmentse” Miguelt. Soha nem szerettem azt a gondolatot, hogy egy nő feladata megváltoztatni egy férfit. Sokkal inkább az foglalkoztatott: mi indítja el a belső átalakulást, amikor valaki először ad okot egy embernek arra, hogy ő maga akarjon más útra lépni? És közben Angyalnak is megvannak a saját belső harcai. Mert szeretni valakit nem ugyanaz, mint vakon elfogadni mindent, amit tesz. Lehet vonzódni valakihez, meg lehet látni benne azt, amit más nem – de előbb-utóbb eljön a kérdés: meg tudok benne bízni? Képes vagyok mindennel együtt elfogadni őt? Talán innen kezdett igazán élni Miguel és Angyal története.
Nem romantikus mesét akartam írni.
Persze van benne szerelem, szenvedély és vonzalom. De engem már az elején sokkal jobban érdekelt, milyen sors vár az érzelmekre egy olyan világban, ahol súlyos következménye van annak, ha kitárulkozol. Ahol a bizalom veszélyes játék. Ahol az ember, akit szeretsz, egyben a legnagyobb gyenge pontoddá is válhat. Ahol nem mindig lehet egyszerűen eldönteni, ki a jó és ki a rossz, és ahol a túlélés olykor olyan döntésekre kényszerít, amelyeket kívülről nagyon könnyű elítélni. Talán ezért vált az El Cadejo számomra többé mint egy egyszerű szerelmi történet.
A cím nem csupán egy legendára utal, hanem arra a kettősségre, amely végigvonul a cselekményen: a jó és a rossz, a szeretet és a gyűlölet, a védelem és a birtoklás, a bizalom és az árulás között. És leginkább: magában az emberben.
Mert egyikünk sem csak fehér vagy fekete. Vannak döntéseink, amelyekre büszkék vagyunk, és vannak olyanok, amelyeket legszívesebben visszacsinálnánk. Van bennünk szeretet, harag, félelem, bosszú, önzetlenség vagy épp önzőség – és néha csak a körülmények döntik el, melyik oldalunk kerül felszínre.
Amikor a szereplők már nem engedelmeskednek
Talán más írók is ismerik azt az érzést, amikor egy ponton a karakter már nem egyszerűen azt teszi, amit eredetileg elterveztünk neki. Elkezd saját személyisége lenni. Bizonyos dolgokat egyszerűen már „nem tenne meg”, másokat pedig igen – akkor is, ha eredetileg egészen más irányba akartuk vinni a jelenetet.
Miguel számomra ilyen karakterré vált, és talán éppen ezért szerettem írni. Nem azért, mert minden döntésével egyetértettem, hanem mert kíváncsi voltam rá. Arra, hogy meddig megy el. Hol van az a határ, amelyet még ő sem lép át, és mi történik akkor, amikor valaki végre eléri azt az embert, aki a páncél mögött rejtőzik.
Végül a legenda emberi történetté vált
Az El Cadejo megszületésében számomra talán ez a legizgalmasabb. Egy természetfeletti legendából indult, de végül nem misztikus lényekről írtam, hanem hús-vér emberekről. Olyanokról, akik szeretnek, hibáznak, félnek, rossz döntéseket hoznak, és megpróbálnak túlélni. Olykor megpróbálnak más emberré válni, mint akivé az élet formálta őket.
Talán ezért maradt végül mégis a Cadejo a történet középpontjában. Mert számomra már régen nem csak egy fekete és egy fehér farkast jelent, hanem egy örök kérdést: mi történik akkor, amikor ugyanabban az emberben él a sötétség és a fény?
Az El Cadejo pedig onnantól már csak arra várt, hogy megírjam.
